Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
226 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása Kamocsa, magyar falu, Komárom vmegyében, fekszik lapályos síkságon a Vágh partján [...] Szőleje nincs; több lapályos völgyeit fűzfákkal ülteti be, melyekből minden harmadik, vagy negyedik évi áglemetélés által tűzifát elegendőt szerez. A föld minősége agyagos homok, s ezért leginkább gyökeres és kerti növények termesztetnek, minthogy a föld arra legalkalmasabb, s kevés is lévén, gazdasági szempontból legjövedelmezőbb. Termesztetik pedig különösen veres hagyma, sárga répa, petrezselyem, káposzta, dinnye sat. Az állattenyésztés, valamint a mezei gazdálkodás is meglehetősen díszlik, hanem a Vágh folyók gyakori kiöntései miatt sokat szenved [...] Reformátusok anyaegyházán s iskoláján kívül említést érdemel még itt egy olajütő, mellyen keserves izzadással emberi erő tesz szert valamelly kis olajra. (Fényes 1851, II: 171) A kamocsaiak a talajadottságoknak és a sajátos birtokviszonyoknak köszönhetően hagyományosan káposzta- és zöldségtermesztéssel foglalkoztak. 1918 előtt még Bécsben vásárolt dereglyéken szállították terményeiket Budapestre. Ezt követően „megszűnt a hajózás” Budapestre, ezért terményeiknek új piacot kellett keríteni. Ekkortól a káposztát már a komáromi, érsekújvári, nagytapolcsányi, vágújhelyi piacokra hordták eladni. A közelebbi városokba az asszonyok gyalogszerrel, hátukra kötött batyuval mentek, míg a férfiak a két világháború között már kerékpárral jártak be az érsekújvári, komáromi piacra. A vöröshagymával pedig „cserére jártak”. Kocsira rakták a hagymát, majd elindultak kelet felé. Egészen Ipolypásztóig, Ipolyszalkáig eljutottak, s néha két hétig is úton voltak. Járták a falvakat és búzára cserélték árujukat. Szakajtószerü, szalmából fonott kosaraik (cseres kas) voltak: egy kosár hagymáért ugyanannyi búzát kaptak. A fokhagymát inkább pénzért árusították (ez utóbbi fel volt fűzve fentölbe, ami általában 18-20 hagymafejet jelentett). Ha rájuk esteledett valahol, általában ismerősnél háltak meg. A szállásért cserébe 1-2 fej káposztát adtak (további részletekkel: Liszka 1988c). Érsekújvár környékén a 19-20. század fordulóján megtelepedett bolgárkertészek honosították meg az étkezési (bolgár) paprika termesztését. Ekkor főleg Udvard és Zsitvabesenyő népe foglalkozott ezzel a termelési ággal (Bálint 1962, 125). Később, az 1930-as években szegedi mintára a fűszerpaprika termesztése is fellendült. Ennek viszont érdekes előtörténete van. A településtörténetet felvázoló fejezetben már volt szó a csehszlovák földreformtörvényről és annak következményeiről. Most csak ennek kulturális hatásaira utalok. Mivel a térségbe érkezett telepesek mezőgazdasági gyakorlata különböző volt, ezért arra törekedtek, hogy egy-egy településen belül a mezőgazdasági munkákban gyakorlottabb cseh, morva és jugoszláviai szlovák telepesek mellé valamivel kisebb arányban (60:40) osszanak be szlovák kolonistákat (Varga 1992, 73). Mindamellett az újonnan érkezett telepesek nem tudták fölvenni a gazdasági versenyt a megmaradt nagybirtokokkal, és gazdaságilag lényegében kudarcot vallottak. Az állam pedig a különféle termelési árak, termények támogatásával is segítette őket. Ilyen volt a dohány, a fűszerpaprika és a gyümölcs. Ez utóbbinak viszont érdekes magyar vonatkozásai is vannak. Két budapesti szlovák származású paprikakereskedő szegedi tapasztalataik alapján kísérli meg Érsekújvár tágabb környékén (Udvard, Zsitvabesenyő, Kurtakeszi) a fűszerpaprikát meghonosítani. Próbálkozásuk azonban nem tudott igazán fellendülni és megerősödni. Később, 1934-ben egy Holub nevű egyházi jószágkormányzó, aki már korábban is kapcsolatban állott Dobóczky Imre szeged-alsóvárosi paprikakikészítővei, szegedi paprikatermelőket és feldolgozókat hozatott. Ők az Érsekújvárhoz közeli Anyala-pusztán telepedtek le. Főleg naszvadi munkásokkal dolgoztattak, akiknek a falu régi dohánytermelése révén megvolt a készségük a paprikával való munkára is. A paprikatermesztés és -feldolgozás ezt követően Érsekújvár környékén fellendült, sőt egy kisbaromlaki gazda az éghajlatnak megfelelő tájfajtát, a baromlaki fajtát (kosszarvú paprika) is kifejlesztette (Bálint 1962, 124-127). A vázoltak kihatásai a mai napig érezhetőek. Ma is híresek a naszvadi paprikások, akik a zöld-
