Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
188 IV. A népi kultúra táj i-történeti tagolódása Tallós határában a második világháború előtt egyébként több vízimalom is üzemelt. Az egyiküket, a kastélyparkban 1945-ig működő, majd az ötvenes években lebontott (hajó?)malmot R. Várkonyi Ágnes egy, a kuruc kort felelevenítő elbeszélésében (Koncz Márton, a furfangos molnár) is megörökítette. Sehol egész Mátyus földjén, de még följebb a Fehérhegyek vidékén sincs olyan nevezetes malom, mint a tallósi öregmalom. A sziget alatt gubbaszt a vízen, ahol a gyorssodrású Feketevíz két ága ismét összefut és kiszélesedik a folyómeder. Amolyan régről ittfelejtett hajósmalom ez, tetejének hajlataiba beleette magát a moha, gerendáit pedig feketére marta a múló idő. Aki azonban érti a malomépítés nehéz munkáját, az ugyancsak megnézi hatalmas lapátkerekeit, a malomház ácsolatait, meg a jégtörő rovátkák kettős sorát. Az volt csak a mester, aki megépítette, ide a kanyarba. Mert nem akármilyen malom volt ez a szigetalji hajósmalom, hanem remekbe szerkesztett mestermunka. Nem amolyan »pokolidö-malma«, amelyet csak az égzengéses zivatar moccant munkára s nem is csak az őszi meg a tavaszi esőzések idején őrlő »felhői-kiáltó-malom«. Ez a malom soha nem állt. A mester úgy elfogta itt a sziget alatt a víz sodrát, hogy a legnagyobb szárazság idején is zakatolt zihálva, csikorogva a malma. Messze környékről itt őrölteinek legszívesebben az emberek, pedig a Dunán meg a közeli Dudvág mentén mióta beköszöntött a németes világ, úgy elszaporodtak az újmódi szitásmalmok, mint a tavaszi kikerics a vizenyős partokon. A szegények messze vidékről is idejöttek, mert kevéske gabonájuk csodálatosan sok lisztté szaporodott a molnármester keze alatt... (Várkonyi 1957, 75) 3.3.1.4. Kézművesség, háziipar, tárgyalkotó népművészet A térség népi díszítőművészetéről egyrészt Thain János két világháború közti rajzai (Thain-Tichy 1991), másrészt Danter Izabella rövid összefoglalásai alapján alkothatunk képet (Danter 1998; Danterová 1998). A viselethez itt is elsősorban Méry Margit kutatásai és publikáció az irányadóak (Méry 2002). *** A mátyusföldi magyarok tárgyalkotó népművészetének egyes megnyilvánulási formái szervesen illeszkednek a nagyobb földrajzi egység, a Kisalföld népi díszítőművészetébe. Jellemzője a különféle történeti stílusok, elsősorban a barokk és a reneszánsz dekorációs elemeinek a nagyfokú adaptálása. Ebből is adódóan motívumkincsében előkelő hely illeti meg a növényi ornamentikát, azon belül is a virágmotívumokat (tulipán, szegfű, liliom, rózsa stb.). Ezeket mind a díszített textíliákon (komatálkendőkön, zsebkendőkön, főkötőkön stb.), mind a fafaragványokon (bútorokon, mángorlókon, faragott kapukon stb.) megtaláljuk. A motívumok jelképrendszere egyértelműen nem értelmezhető ugyan, ám annyi kétségtelen, hogy erőteljes szerelmi, olykor szexuális szimbolikával bírnak (vö. Danter 1998; Danterová 1998). Mátyusföldi hímzett kcndőszcl (Danter 1998, 107) Bár közvetlenül a térségben - a szeneit leszámítva - nem volt jelentősebb kerámiakészítő központ, a Mátyusföldön használatos népi kerámiát mégis viszonylag jól ismerjük. Egy, a galántai múzeumban 1981-ben megrendezett kiállítás (amely a múzeum 650-700 darabos gyűjteménye alapján készült) kapcsán jelent meg Szanyi Mária dolgozata. Ebben a szerző kimutatja a térségben használatos kerámia származási helyét. Ezek egyrészt észak-dunántúli
