Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
186 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása tésre szakosodtak, a falu lakosságának több mint 80%-a rendelkezett káposztásföldekkel. A kilencvenes évek elején végzett kutatás alapján viszonylag pontosan rekonstruálható volt a káposztatermesztés két világháború közötti gyakorlata, a hozzá kapcsolódó hiedelmeknek, valamint a faluban fogyasztott káposztás ételeknek az ismerete. A boldogfaiak terményeiket a környező városok (Szene, Modor, Bazin, Cífer) piacain vagy házalva a környéken értékesítették. Az 1938-as visszacsatolást követően az észak-dunántúli térségben is felbukkantak (további részletekkel lásd: Szabó 1991). Jelenleg is jellemző a kistérségre ez a zöldség- és dinnyetermesztésre szakosodott termelési ág, amelynek értékesítése ma inkább a környék piacain történik. A Vágsellye-Szenc közötti útszakasz mentén elterülő földek megművelői továbbá helyben is kínálják portékájukat (hagymát, burgonyát, dinnyét, káposztát) az arra autózóknak. A régió gyümölcstermesztésére vonatkozó történeti adataink szintén egészen a 17. századig nyúlnak vissza. Negyed és Vágfarkasd esetében forrásaink elsősorban szilva-, alma-, körte- és diófákat említenek. Egy 1825-ös adat arról szól, hogy ekkor a vágfarkasdi határban 3500 szilvafa volt (Novák 2005, 35). Jóka (Nagy és Kis), két egymás mellett fekvő magyar falu, Pozsony vmegyében, a kis Duna bal partjához 1 fertálynyira. Van itt 1730 kath., 46 evang., 322 ref, 243 zsidó lak. 2 kastély és kert, több nemesi lakház, kath. és ref. anyaszentegyházak; synagóga. Gyümölcse sok, mert úgyszólván az egész falu egy gyümölcsös kertben fekszik. Nagy erdeje számtalan vadat rejteget. Szántóföldje, ámbár több helyen homokos, mégis jó gabonát, káposztát, dinnyét terem. F. u. a Farkas, Udvarnoky család, s más igen sok nemesek. Ut. p. Pozsony. (Fényes 1851,11: 158) Az 1895-ös összeírás alapján Negyed és Vágfarkasd határában alma-, körte-, cseresznye-, meggy-, őszibarack-, kajszibarack-, szilva-, dió-, mandula-, gesztenye- és szederfa volt található. Csak Vágfarkasdon ekkor 11 644 szilvafát számláltak össze (Beke 2005, 137). Az ezredforduló tájékán végzett néprajzi gyűjtés során a következő almafajtákat sikerült a kutatónak a helyi emlékezet alapján rögzítenie: bőralma, húsvéti rozmaring, nemesóvári, őszi ranét és üvegalma (Beke 2005, 137). A viszonylag nagyszámú gyümölcsfa dacára a negyediek és vágfarkasdiak a gyümölccsel általában nem kereskedtek, hanem saját felhasználásra termesztették. 3.3.1.3. Malmok A Csallóközhöz hasonlóan a Mátyusföld gazdasági életében is fontos szerepet játszottak a vízimalmok. Irodalmuk még meglehetősen hézagos, ám a múzeumi célokra berendezett létesítmények (Jóka, Tallós) viszonylag pontos képet nyújtanak róluk (vő. Danter 1995a; Gágyor 1975; Gágyor 2002). *** A vízimalmoknak itt is két típusa volt ismeretes: a hajómalmoké és a cölöpös vízimalmoké. 1866-ban a Kis-Dunán 37 hajómalom működött, ebből négy Jóka határában. Ez a szám 1902-re hétre emelkedett. Jelenleg Jókán egy, 1994-től technikatörténeti múzeumként funkcionáló vízimalom található. Első említése 1894- ből származik, és a Németh-család birtokolta. Az 1885-ös vízitörvény értelmében minden olyan hajómalmot meg kellett szüntetni, amelyek nem feleltek meg a hajózási biztonsági előírásoknak. Németh József hajómalmának cölöpös malommá való átépítésére az engedélyt 1899-ben kapta meg. Az új malom 1906- ban kezdett el dolgozni, és egész 1951-ig működött (Danter 1995a). A tallósi lábasmalom a Maticza-család birtokában volt, Maticza János építette 1893-94- ben. Egy 1911 -es áthelyezést követően a malom egészen 1960-ig működött, majd a hetvenes évek végétől múzeumként szolgál (Gágyor 1975).
