Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
Csallóköz 169 A komáromi szekeresgazdák bandériumot is tartottak, pompás ünnepi viseletűk volt, a nagy ünnepeken így vonultak föl. Nagy lakodalmakat rendeztek, a családot, a rokonságot igen távoli leágazásokig is számon tartották. A 20. század első évtizedeiben Komáromban még több mint száz szekeresgazda-család élt, ám a második világháború után ez a zárt közösség végképp felbomlott, szétszóródott (Kecskés 1978, 220-227). A régi nemzeti viseletét, szokásokat és erkölcsöket csak a szekeres gazdáknak nevezett joldmivelök őrizték meg. Ők a törzsökös komáromi polgárságnak hamisítatlan képviselői. Férfias komolyság, egyenesség jellemzi őket; álnokság, képmutatás nem fér szívükhöz; szelíd tekintetűek, de bizonyos borús mélaság ül jó magyar arczukon. Délczegen ülik meg a lovat. Ünnepélyek alkalmával bandériumot alkotnak, saját kapitányuk és zászlótartójuk vezetése alatt vonulnak ki. Ruházatuk ilyenkor igen festői. Prémes kucsma, melyet sas- vagy kócsagtoll díszít, panyókára vetett széles ezüst lánczon függő nyusztprémes dolmány, sujtásos mandli, filigrán mívű ezüstgombos bársony mellény, magyar nadrág és ránczba szedett kordován csizma teszi a ruházatukat, Természetes, hogy díszruhájuk mellől a nagy tarajos sarkantyú és az ősi, széles pengéjű fringia sem hiányzik. Egész öltözetük sötét színű posztóból készül. Rendes körülmények között a szekeres gazda filigrán mívű ezüst gombokkal megrakott bekecset, ezüst gombos mellényt és magyar nadrágot visel. Télen-nyáron ez a ruhája. A superok, halászok és talpasok szintén ilyen ruhát viselnek, de magyar nadrág helyett bő, az övnél ránczokba szedett bugyogót hordanak. Külön női viselet itt már nincs; csak néhány öreg matróna tart még a régi komáromi divattal. (Takáts 1899, 238) Itt kell szólni a térséget érintő egyéb, külső kapcsolatokat is megkönnyítő, az idegen nyelvtanulást célzó cseregyerekrendszerről. Előzményei a főúri rétegek azon középkori hagyományában keresendőek Európa-szerte, amikor tehetős családok gyerekeiket jó modor és nyelvtanulás céljából idegen országokba küldték hosszabb-rövidebb időre. Az ottani költségeket természetesen a szülők állták. Egy másik korai formája az idegen földön való tanulásnak, amikor kereskedők, mesteremberek küldték fiaikat más országokba (nyelvi, szakmai) ismeretek, viselkedési normák elsajátítása végett, illetve az, amikor fiatalok külföldi egyetemeken végeztek tanulmányokat. Ez az alapvetően magasabb társadalmi körökben ismeretes gyakorlat fokozatosan az alsóbb néprétegek körében is teret nyert. Mivel ők nem tudták az ott-tartózkodás költségeit megfizetni, alakult ki a cseregyerek intézménye, s a 19. század végére egész Európában Skandináviától kezdve a brit szigeteken át, Itáliában és Közép-Európában is bevett gyakorlattá vált (vö. Gyr 1989, 195- 198). Valamilyen (általában, de nem feltétlenül nyelvi) ismeretek elsajátítása érdekében gyerekeknek (csere vagy nem csere) útján történő, idegen környezetbe való küldése az Európán kívüli népek körében sem ismeretlen. A nyelvtanulásnak térségünkben is viszonylag régóta adatolható formájáról van szó. Az egyik első (és legplasztikusabb) leírás (a maga is egykori cseregyerek77) Jókaitól származik, aki a Mire megvénülünk című regényében a következőket írja: Egy kedves ősi szokás dívott akkor városunkban (talán még most is megvan) - a gyermekcsere. Soknyelvű hazánknak egyik városa német, másik magyar ajkú; aztán pedig hát testvérek volnánk, meg kellene egymást értenünk; a németnek meg kell tanulni magyarul, a magyarnak németül. S szent a béke. A jámbor hazafiak efelöl így tesznek. A német városban is vannak iskolák, a magyarban is. A német szülők írnak a magyar városban levő tanodák igazgatóinak, s a magyar szülők a német város tanárainak, hogy vannak-e kezeik alatt levő iskolásfiúk, leányok, a kik innen oda, onnan ide cserébe kaphatók lennének? Azokat azután egymásért kicserélik. 77. Jókai Mórt gyermekkorában szülei Pozsonyba küldték német szóra a Zsigmondy családhoz, miközben azok fia Komáromban tanult Jókaiéknál magyarul.
