Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
Csallóköz 165 megálltak, és köszöntő éneket adtak elő. A háziak természetbeni adományokat adtak a pünkösdölők kosarába. A Dunaszerdahely környéki falvakban a lányok egy királynőnek öltöztetett bábut hordtak körbe a faluban, s minden háznál magasba emelték, mondván: „A kendtek kendere ilyen nagyra nőjön, ni!” A háziak természetbeni adományokkal (tojás, szalonna) viszonozták a jókívánságokat. Az összegyűlt eleséget az egyik háznál a pünkösdölés végén közösen fogyasztották el (lásd további adatokkal Marczell 1997, 50-51). A Csallóköz más falvaiban is ismert sortáncjárást és vámkereket néhány évtizede Gútán felújították, s azóta rendszeresen megrendezik. Pünkösd hétfőjén, ebéd után a fiatalok a kocsmában gyülekeznek, majd cigányzene kíséretében, párosával végiglátogatják a település vezető embereit és felköszöntik őket. Az utat táncolva teszik meg. A kiszemelt házaknál az első legény kis köszöntőt mond, a háziak borral kínálják őket, az első legény zsebébe pénzt nyomnak. Ezt követően felkérik a háziasszonyt is táncolni. Olykor több csoportban is járják a települést, és az is előfordul, hogy egymás előtt elkötik az utat. A továbbhaladást pálinkával lehet kiváltani. A sortánc befejezése után visszatérnek a kocsma udvarára, ahol már fel van állítva a vámkerék. Ez egy magas rúdra erősített kocsikerék, amelyről sörös- és borosüvegek lógnak. A sortáncosokat itt várja a csősz. Az első legény itt is elmond egy köszöntőt, majd táncra perdülnek. A csősz nem táncol, hanem áldozatait szemeli ki. Odamegy egy táncoló párhoz és a vámkerékhez vezeti őket, ahol a bíró ül egy-két férfi társaságában. Azzal vádolják az ifjú párt, hogy tilosban jártak, s ezért a bíró a vámkerék rúdjához erősített lánccal odakötözteti a legényt, akit a párja bizonyos összegért kiválthat. Rövid színjátékszerü alkudozás után ez meg is történik, s folytathatják a táncot. Közben a csősz már hozza következő áldozatait a vámkerékhez (Hemerka 1982, 34-36. Vö. Marczell 1997, 52). A Szent Iván-napi (június 24.) tűzgyújtás valamikor Csallóköz-szerte ismert volt. Már Csapiár Benedek is megemlékezik róla: A sz. Iván tüze. Bősön, Bakán s a dunaparti helységekben még divatos, szolga legények rakják estén a falu végén, rozsét kérnek össze e célra; ha nem kapnak, úgy veszik el, s összeállítják azt rakásba hegyével föl a kévéket, aztán alul meggyújtják, s körül tánczolják, különféle divatos dalokat énekelve (saját alkalmi ének nyomába eddig nem juthattam). Hajdan volt, mondják, erre egy különös hosszú ének, a sz. Iván éneke (majd tán sikerül még töredékeket föllelhetni). Midőn a tűz lelohad, átugrálják, hogyha a faluban tűz támad, el ne terjedjen. — (E szokás 1848 óla elmaradván, a múlt évben a bakai falusi biró figyelmezteté a legénységet reá.) (Karcsay 1851, 503) Khín Antalnak az 1930-as években még vagy egy tucatnyi településen sikerült nemcsak emlékét felgyüjtenie, hanem jó párat meg is figyelnie. A szokáscselekmény általában az alábbi módon zajlott: Szent Iván estéjén, sötétedés után a legények egy kocsit maguk után húzva, házról házra járva tűzre való fát gyűjtöttek, gyakran rigmus kíséretében: Rozsét! Rozsét! Adjanak rozsét! Ha nem adnak rozsét, Elvisszük a tőkét. (Egyházgelle: Khín Antal gyűjt. EA-106) Mesélték, hogy egy fösvény gazdának, aki nem akart tűzifát adni, Egyházgellén a legények boszszúból éjszaka szétszedték a szekerét, majd a háztetőn ismét összerakták. A tüzet a falu szélén, általában keresztúton rakták meg, gyakran rátéve az az évi májusfát (molfa), illetve az előző esztendei aratókoszorút is. A máglyát egy szűz leány otthonról hozott szenteltvízzel locsolta meg, majd egy szűz legény fáklyával meggyújtotta. Az égő máglyát körülülte a falu népe, s amíg el nem hamvadt, különféle dalokat énekeltek (a Szent Iván-i éneket a csallóköziek csak hírből ismerték
