Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
156 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása emlékeiről (lásd pl. Liszka 2005a, 172-209). Erdélyi Zsuzsanna archaikus népi imádsággyűjteménye tartalmaz ugyan néhány csallóközi adatot is (Erdélyi 1976; Erdélyi 1999), ám a műfaj feltérképezése a szóban forgó térségben még várat magára. Ugyanígy viszonylag keveset tudunk a térség római katolikus népe búcsújárásairól is (vö. Liszka 2004f). Az egyéb felekezetek laikus vallási gyakorlatáról meg jószerével semmit nem tudunk. *** Felekezeti szempontból a térség lakossága zömében római katolikus, igen erős kálvinista kisebbséggel. Az evangélikusok főleg a Felső- Csallóközben (elsősorban, ám nem kizárólag a németek körében), kisebb mértékben az Alsó- Csallóközben vannak jelen nagyobb számban (Misérd, Somorja, Komárom). A zsidók számaránya a második világháború előtt meglehetősen jelentős volt (pl. Alistál, Dunaszerdahely, Tejfalu). A második világháború után a felekezeti megoszlás jelentős mértékben megváltozott. Egyrészt a zsidók száma az ismert történelmi tragédia következtében minimálisra csökkent, másrészt a Pozsony környéki németek kitelepítése következtében itt az evangélikusok száma is megcsappant. A csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény révén Magyarországról idetelepült szlovákoknak viszont jelentős hányada evangélikus volt, így a térség olyan falvaiban is evangélikus hitközségek jöttek létre, ahol korábban ez a felekezet jószerével ismeretlen volt (pl. Csallóközaranyos, Megyercs). A népi vallásosság további látványosabb és a kutatás mai állása alapján megragadhatóbb megnyilvánulásai is a római katolikus valláshoz kötődnek. A térség búcsújáró helyei Bacsfa-Szentantal (vö. Liszka 2004f), Dénesd, Nagymagyar. A római katolikus lakosság részéről jelentős volt a környező területek fontosabb búcsújáró helyeinek a látogatása (Pozsony- Mélyút, Sasvár, Nagyszombat, Máriacell, Győr stb). Részben a búcsújáró helyekhez köthető az öltöztetett Mária-szobrok megléte (vö. Liszka 2005a,210-217). Híresek voltak a komáromi úmapi körmenetek, amelyekben a város iparosai is nagy pompával vonultak föl (Bihary 1996, 86-93. Vö. Liszka 1997d; Liszka 2004g; Liszka 2005a, 163-171). Eredeti alakjában s a régi fénynyel ülik meg Komáromban a római katholikusok az Űrnapját. Ez a legnagyobb ünnep Komáromban. A város szekerei már előtte való nap a házakhoz hordják a jegenyefagallyakat, melyekkel a lakók valláskülönbség nélkül földíszítik házaik falait. Az útat, melyen a körmenet (»prosseczió«) halad, frissen kaszált, illatos fűvel és virágokkal hintik be. A czéhek kihozzák a templomból hatalmas kilencz-tizenegy nyelű zászlóikat, s meghatározott sorrendben fólállanak. A zászlórudak tele vannak aggatva szebbnél-szebb selyemszalagokkal és bokrétákkal. Megindulván a menet, a mesterek a zászlórudakat vállaikra helyezik s úgy vonulnak zeneszó mellett szép rendben. A zászló legvastagabb kormányrúdját az atyamester viszi, de nem a vállán, mint a többi, hanem a kezében. Legelöl mennek az ácsok czigány zenével; vörös zászlójuk előtt két deli, bőrkötényes ácslegény halad, vállukon egy-egy, számtalan selyemszalagba burkolt ácsfejszét vivén, melyeknek fokára egy-egy narancs van erősítve. A többi zászló előtt bokrétákkal díszített nagy viaszgyertyákat visznek a tisztes mesterek. A molnárok zászlója hamvas kék, a kertészeké zöld, a kőműveseké fehér, a csizmadiáké vörös. Valamikor ez volt a czéhek színe is, Az ünnep délutánján a két bőrkötéses ácslegény, egy-egy földiszitett fejszét tartva a vállán, zenével sorra járja a mesterek házait. Velük tartanak az újonnan fölszabadúlt ácslegények is. (Komárom: Takáts 1899, 238-240) Megjegyzendő, hogy az úmapi körmenetek megtartása a szocializmus időszakában a templomokba, jó esetben a templomkertekbe szomlt vissza. Az elmúlt évtizedekben viszont sok településen felújították és a régi formájában gyakorolják.
