Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)

IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása

Csallóköz

153

Nemesabonyi és somorjai Luca-szék. Az utóbbinak néhány lába elkallódott (Khín Antal fényképfelvétele nyomán ifj. Liszka József rajza)

Tikászvé vagy boszorkánynyom egy somorjai ház ajtaján 1940 környékén (Khín 1941, 60)

Amennyiben a Luca-szék csallóközi ismeretét időben tovább követjük, kiderül, hogy a 20.

század második felében, illetve annak végén is pozitív adatokra bukkanunk. Maga az egész eljárás, a maga sztereotip megfogalmazásaival (hét vagy tizenháromféle fából kellett készülnie, mindennap kellett rajta valamit csinálni, vasszög nem lehetett benne stb.) voltaképpen hiedelemmonda formájában napjainkig él. Arról, hogy Marczell Béla közleményei menynyiben nyugszanak az általa végzett recens gyűjtések eredményein, illetve hogy ezekbe a leírásokba mily mértékben építette be Csapiár Benedek és Khín Antal adatait (mert beépítette, az szinte biztos!), nem tudok nyilatkozni (vö. Marczell 1997, 93).

Megjegyzem, miközben a leírások folyamatosan a Luca-szék „csallóközi néphit szerinti” felhasználásáról beszélnek, azért hangsúlyozni kell, hogy az eszköznek és a fentebb bemutatott, kapcsolódó praktikáknak csak a katolikus lakosság körében volt értelme (ennél a felekezetnél van ugyanis éjféli mise karácsony szentestéjén), tehát a térség lakosságának jelentős hányadát kitevő reformátusokat nem vagy másként érintette. Marczell Béla említi, hogy a református falvakban, így például Csilizpatason is a „lucaszéket karácsony éjjelén, éjfélkor a keresztútra vitték, ott ráültek, s ekkor meglátták, hol és hogyan tisztítja magát az arany” (Marczell 1997, 93). Vélhetően a Khín Antal által bemutatott praktika során a két