Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
142 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása melynél az alsó és a felső dorong is egyenes és párhuzamosan fekvő. A másik a nyereg alakú forma. Ennek alsó dorongja egyenes, de a felső dorongja középen ívben meghajlik. A kocsiszekér eleje kisebb mértékben, vége viszont lényegesen magasabb, mint a közepe. Ez az oldal-forma a személyszállító lovas kocsik tartozékaként ismeretes. Elterjedtsége rendkívül tanulságos! Az Ipoly-Duna vonaltól keletre teljesen ismeretlen. Elterjedt viszont a Dunántúl túlnyomó részén (tolna-baranyai-somogyi elterjedtsége szórványosan adatolt), és a Kisalföldön a Duna mindkét oldalán, tehát a dél-szlovákiai magyaroknál is. Különösen a Nyugat-Dunántúlon látszik kedvelt formának. Ez a kocsioldal 16. századi ábrázolásokon már megfigyelhető fonott kassal, lőcsös kitámasztással párosulva. Lényeges megjegyezni, hogy nyugati mesterek »magyar kocsi« ábrázolásain lelhető fel. Az ívelt kocsioldal az Európában »magyar kocsiként« megismert jármű egyik jellegzetességének tűnik. A Felső-Dunántúl, Duna mente középkor végi újításának látszik, amely különös módon nem terjedt tovább a magyar nyelvterület keleti részeire. Dunántúli elterjesztésében a kocsi, komáromi, győri szekérgyártók mellett más központoknak is biztosan szerepe volt. A pozsonyi szekerek már a 15. században nagy felvevő piaccal rendelkeztek, »országos kelendőségnek« örvendtek. (Paládi-Kovács 1973c, 40) A 20. századra a görbe oldalú kocsit több helyi, táji altípus váltotta föl. Ilyen volt a szerdahelyi kocsi is, amelynek térségünkben a gyártási helye Dunaszerdahely volt. A gútai bognárok is szerdahelyi kocsikat gyártottak, amelyek a somorjainál könnyebbek. Ezek egyenes oldalúak voltak, amelyeket elöl rakoncák, hátul lőcsök tartottak. Szekérváltozatuk is ismert, ami jóval masszívabb, valamivel hosszabb volt, mint a kocsi, és lovak helyett ökrök vontatták. Emberi erővel történő teherszállítás. A nők jellegzetes cipekedési eszköze a térségben a batyuzólepedő volt. Ismerték durvább vászonból készült változatát (határba, termények szállítására alkalmazták és panyónak mondták) éppúgy, mint a finomabb, pamutos vászonból készült, gyakran csíkozással díszített formáját. Ez utóbbit inkább piacra, vásárba menet, illetve a határban dolgozók számára ételhordásra használták, és egyszerűen lepedő a neve. A batyuzólepedőben hátra kötött teher neve butyor. Ételhordásra a 20. század elején Gútán cserépedényt használtak, amelyet vagy egy fejkendőbe, vagy speciálisan erre a célra fonott, nagy lyukú halóba (kantár) kötve szállítottak. A térségben és környékén dolgozó (komáromi, tatai, somorjai) fazekasközpontoknak köszönhetően ételhordásra gyakran használtak ikerfazekat is. Ezt a két világháború között kezdte kiszorítani a gyári készítésű, zománcozott ételhordó (kandli). A dongás vízhordó edénynek, a csobolyónak főleg a Felső-Csallóközben vatalé a neve. A trágyahordó saroglya neve feltehetően az egész Csallóközben dereglye, deregle (bacsfai, gútai és nagymegyeri adataink legalábbis ezt támasztják alá). Gútán a trágyahordáson kívül disznóöléskor is használták. Ahogy azt Kovács Mihály (sz. 1905) elmondta, még a második világháború előtt is az utcán pörzsölték a leölt disznót. Oda dereglyén vitte ki két férfi. 2.3.2. Szellemi kultúra 2.3.2.1. Szöveges folklór A prózai népköltészet (monda, mese stb.) kutatásának meglehetősen gyérek az előzményei. A két világháború közötti időszakban Csiba Lajos és Fél Edit jegyzett le ilyen szövegeket, amelyek részben kéziratban maradtak (vő. Csiba 1996; Fél EA—1526), majd Fehérváry Magdának köszönhetünk ilyen lejegyzéseket (Fehérváry 1987a; Fehérváry 1987b). Akad viszont olyan kiemelt (és szerencsés) jelenség is (pl. a madi bicska esete), aminek már viszonylag régi feljegyzései is ismeretesek (lásd bővebben: Liszka 2005a). A népdalgyűjtések „melléktermékeként” nagy mennyiségű szöveg is a rendelkezésünkre áll.65 Szövegközpontú viszont Baranyay József 1938-as összeállítása (Baranyay 2002,409^138). Ezt megelőzően már Bartók is végzett népzenei gyűjtést a térségben (vö. Ág 2008; Ág szerk. 2001), majd az 1940-es években egy helyi tani-
