Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása
140 IV. A népi kultúra táji-történeti tagolódása készleteiket feltöltendő - több helyen is kikötöttek. A tutajosok vásárlóerejével számolva a folyópartok közelében különféle boltok, kocsmák is létesültek, amelyeket a tutaj osok pontosan számon tartottak és rendszeresen fel is kerestek. Erről vall a következő, Budatínben lejegyzett népdal szövege is: Ja veru pltníci, Šak vy dobre viece, dze je krčma která: jedna je vo Veci, druhá pri Komoči, tretá pri Vízváré, a štvrtá v Komárne. [Bizony, ti, tutajosok, nagyon jól tudjátok, hol, melyik kocsma van: az első Vágvecsén, a második Kamocsánál, a harmadik Vízvárnál, s a negyedik Komáromban.] (Húska 1955, 336) Nyilvánvaló, hogy e helyeken (s egyértelműen még sok más helyen is) partra szállva a tutajosok óhatatlanul személyes kapcsolatba kerültek a vidék lakosságával. A kamocsai idős emberek is elmondták, hogy a Vágón leereszkedő szlovák tutaj osoknak volt ott kikötőjük. Mivel általában csak Komáromig úsztatták a szálfát, itt már igyekeztek minden apró faholmijukon túladni (főleg tűzifának árulták még a kormánylapátot is), hiszen visszafelé az utat általában gyalog tették meg. Egy zsidó kereskedő asszony egy kisebb fadepót is létesített a töltés mellett, s igyekezett tőlük mindent felvásárolni, amit aztán felárral továbbadott (az áruért pénzben vagy természetbeniben, tehát borban, pálinkában fizetett). A gútai partoknál szintén létezett két fadepó, ahol idős szlovák tutajosok is dolgoztak tavasztól őszig: az újra és újra érkező nyersanyagból ott a helyszínen faragták a fazsindelyt. E part menti kocsmák szerepe persze nem volt egyértelműen pozitív, amint arról egy 20. század eleji hírlapi cikk is tudósít bennünket. 1910 télutóján három vágszerdahelyi és három vágai származású tutajos Szeredről szállított épületfát Negyedre, miközben Vágsellyénél az első tutajt irányítók „ittas állapotukban” a kompgépnek ütköztek, „s utánuk a többi tutaj is...” (Nyitra 4/10,3). Megjegyzem, hogy ebből a rövid hírből az is sejthető, hogy a tutajosok nem kizárólag szlovák nemzetiségűek voltak, hiszen az itt emlegetett vágaiak minden bizonynyal magyarok lehettek. A magyar néprajztudomány ez ideig erre a lehetőségre sem figyelt föl. Pedig a következő, Komáromban 1885-ben megtörtént eset is erre enged következtetni. A Komáromi Lapokban olvasható híradásból megtudjuk, a Vág-Duna partján egy vasárnapi napon súlyos zavargásokra került sor a talpaslegények között. Az okot az szolgáltatta, hogy „a fakereskedők több megbízhatatlan talpas mellőzésével a faáruk szállítását liptómegyei tótokra bízták”. A továbbiakban e „megbízhatatlan” és verekedést kiprovokáló talpasok némelyikét név szerint is bemutatja a cikk írója. A fő hangadók Csonka Zsigmond, Német Antal, Varga Elek, Ivó Ferenc, Német István, valamint Tarcsi és Paksi vezetéknevűek (tehát minden valószínűség szerint magyarok) voltak. „Talán mondanunk sem kell, hogy e sajnos kihágásban nemcsak a vélt sérelem, hanem főleg a bor és pálinka gőze által fölhevült idegek játszották a főszerepet” - fejezi be a tudósító {Komáromi Lapok 6/36, 1—2). A. Komáromi Lapok 19-20. század fordulója körüli híranyaga alapján a helybeliek és az ide érkező szlovák tutajosok kapcsolata jóval kedélyesebb, patriarchálisabb lehetett. A kölcsönös egymásrautaltság ismeretében ezen nincs semmi csodálnivaló: a tutajosok számára kereseti lehetőséget jelentett a város fakereskedelme, ami viszont az ő munkájuk nélkül pangott volna. Ezért aztán minden tavasszal, úgy nagypéntek tájékán, amikor megérkeztek az első tutajosok, a helyi lapok örömmel adtak erről hírt.
