Liszka József: Magyarok Szlovákiában VI. Populáris kultúra - Magyarok Szlovákiában 6. (Somorja, 2010)
III. Település- és népesedéstörténeti folyamatok
Településtörténeti vázlat 99 érkeztek Gömörbe és a Kisalföldre. E menekülési hullám pontosabb népességtörténeti következményeivel, statisztikájával a kutatás még nem igazán foglalkozott. Egyrészt a térségben ma is meglevő olyan típusú családnevekből lehet elsősorban e tényre következtetni, mint például a Csákváry, Csongrádi, Decsi, Szalai, Szögedi, Tolnai stb. Másrészt például a rétéi szájhagyomány is számon tartja, hogy a török invázió elől Szeged környéki menekültek érkeztek a faluba. Ezt a környék ö-ző nyelvjárásával vélik bizonyíthatónak (Cséplő 1995, 10). E feltételezést azonban történeti adatokkal még nem tudjuk alátámasztani, és a nyelvészeti indoklás is inkább a népetimológia jelenségkörébe sorolható (vö. Lanstyák 1989). Ugyanebben az időben és (részben) hasonló okból horvát és szerb menekültek telepedtek meg a térség nyugati felében, az előbbiek Pozsony környékén, az utóbbiak pedig elsősorban (ám nem kizárólag) Komáromban és annak tágabb környezetében (vö. Asztalos 1924; Botík 2000; Botík 2001; Václavík 1925, 21-38). A 15. és 17. században két hullámban is érkeztek cseh huszita menekültek Gömörbe, akiknek utódai mára elszlovákosodtak vagy elmagyarosodtak. A fehérhegyi csata után a Kisalföld nyugati részébe, Rétére és környékére protestáns csehmorva menekültek (hanákok) jöttek. Utódaik mára magyarrá váltak. A habánok a 16-17. század fordulója tájékán jelentek meg az akkori Felső-Magyarországon. A habán kifejezés első előfordulása a vizsgált térségben azonban csak 1667-re tehető. Az elnevezés minden valószínűség szerint a szlovákból került át a magyar és a német nyelvbe is („boli im zhabané majetky” = „elkobozták a vagyonukat”). Később sértő élűvé vált, és azokat nevezték habánoknak, akik „fösvények voltak, akik igyekeztek nagy vagyont fölhalmozni” (Kalesný 1981, 11). Kifejezetten magyar lakosságú területeken nem telepedtek ugyan meg, ám annak a térségnek, ahol megszálltak, élénk kapcsolatai voltak többek között a Kisalfölddel is (a habán és a magyar népművészet kapcsolataihoz lásd: Katona 1974; Kimer 1943). A török kiűzése után, elsősorban a nagybirtokokon, földesúri telepítések révén, főleg a Kisalföldön és Gömörben német, cseh-morva és szlovák telepesek jelentek meg. A Diószegen és környékén 1786-ban letelepedett németek gyakorlatilag megélték a 20. század közepét, s csak a második világháború után lettek Németországba kitelepítve (vö. Nagy 2001). Ugyanez a sors várt a felső-csallóközi, Pozsony környéki, a diószeginél jóval korábbi gyökerű német telepekre (Dénesd, Misérd, Tores, Csölle, Dunahidas, Főrév, Ligetfalu), amelyeknek lakói gyakorlatilag a 20. század közepéig meg tudták őrizni német identitásukat (vö. Horváthová 2001; Liszka 2003b, 177-182; Liszka 2005a, 90-94). Ekkor a kitelepítés lett osztályrészük, és házaikat az ország különböző területeiről érkezett szlovákok foglalták el. A Kisalföld keleti felében megtelepedett német kolonisták a 19. század végére már elmagyarosodtak (Köbölkút, Szőgyén). Ugyancsak a török kiűzése után, a Károlyi család birtokain morva etnikum letelepedésével keletkezett a mára elszlovákosodott (bár morva származástudatát szinte napjainkig megőrző) Nagysurány környéki nyelvsziget (Kniezsa 1941, 30), amely azonban kulturális szempontból szervesen illeszkedik a Kisalföld viszonylag egységes népi kultúrájába (vö. Szabó 1991). Ugyanebben az időben egyébként jelentős cseh-morva bevándorlás volt tapasztalható az egész akkori ország területén. Pusztafödémes, Komárom és Zseliz környékén is telepedtek le morva kolonisták (vö. Mrva 2001, 44^16). A 18. század folyamán a Nyitra, a Garam és az Ipoly alsó folyása mentén (főleg a már említett Garamkövesd, Leléd, Helemba esetében) is szlovák jövevényekkel töltődtek föl az igencsak megritkult falvak (vö. Liszka szerk. 1994b, 9-19). Gróf Révay József először 1942-ben megjelent klasszikus munkájában (Kisnemesek Tajnárí) levéltári aprómunkával kimutatta, miként változott meg Tajnasári (korábban négy település: Kis- és Nagytajna, Kis- és Nagysári) nemzetiségi képe a török idők után. Amíg az 1690-es évekig a szóban forgó falvak lakossága gyakorlatilag egyönte
