Csanda Gábor - Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában III. Kultúra (1989-2006) - Magyarok Szlovákiában 3. (Somorja, 2006)
Hushegyi Gábor: Kortárs és jelenkori magyar képzőművészek
94 Hushegyi Gábor rászati alkotás és két emléktábla került elhelyezésre. Az építészettörténészek körében is elsősorban politikainak titulált homlokzategyüttes a köztéri szobrászat legkonzervatívabb változatát hívta segítségül. A mára hivalkodóvá vált udvar kezdi elveszíteni európai jellegét, hiszen a kapukból csak magyar vonatkozásúak készültek el, s a közteret is csak magyar uralkodók szobrai díszítik, s a két építész-emléktábla is magyaroknak, azaz Lechner Ödönnek és Kós Károlynak állítanak megérdemelt emléket. A köztéri művészet hagyományos változata mindig is az establishment szolgálója volt, most sincs másképpen. Elgondolkodtató, hogy míg a bodrogközi falvak önerőből emeltek szeretteiknek emléket, addig a tehetősebb nyugati régiókban már-már versennyé fajuló sportágat űznek a települések, hogy kinek lesz több és nagyobb szobra. Sokszor hangsúlyozzák, hogy a köztéri alkotásoknál ne keressük a művészeti minőséget, azok elsősorban a megrendelő ízlését, szellemiségét tükrözik. Ha ez igaz, akkor lehangoló képet hagy maga után ez a másfél évtized, mert a terület kijelölésén, a jelenlét szobrokban és emléktáblában történő bizonyításán túl nem jeleskedtünk. Még a művészetet forradalmian megújító, a képarchitektúra elméletét kidolgozó s azt a gyakorlatban is érvényre juttató Kassák Lajosnak is zsánerszerű, utcai attrakcióvá váló, 19. századi szellemiségben fogant szobor jutott 2006 őszén szülővárosában Ersekújvárott. Még szerencse, hogy vannak olyan szobrászati alkotások is mint Bartusz György két évtizeddel korábban alkotott, ám csak 2000-ben elhelyezett Jakoby Gyula életnagyságot is meghaladó bronzszobra, amely méltó helyet foglal el a cseppet sem konzervatív szlovákiai köztéri szobrászatban. 7. BEFEJEZÉS A közel kilenc évtizedes hagyományos irodalom-központúságban és konzervativizmusban élő szlovákiai magyar közösség csaknem megingás nélkül vészelte át az 1989 óta eltelt időszakot is. Természetszerűen ez a társművészetek és a kortárs művészet további marginalizálását eredményezte a művészeti közgondolkodásban. Kivételként csak a köztéri szobrászat említhető, amely a megrendelők, a mecénások ízlését, müvészetszemléletét követve a 19. századi köztéri művészet formájában, küldetésében tért vissza a 20. és 21. század mezsgyéjén. Bár sokkal kisebb számban, de a szlovákiai magyar alkotók mégis jelen vannak az országos és nemzetközi művészeti életben. Ez az áttekintés ennek ellenére erre a kisebbségre fókuszált, mert a művészeti minőség, a kortárs fonnanyelv és szemlélet érvényesülése volt az egyetlen olyan kapaszkodó, amely mentén a legkevesebb minőségi redukciót vagy öncsonkítást követhettük el. Szeretnék visszautalni Martina Pachmanová gondolatára, hogy a más szempontú műtörténet-írás is csak akkor célravezető, ha az egyik kizárólagosságot nem helyettesítjük egy másikkal. Részemről mindent elkövettem, hogy ezt az elvet következetesen végigvezessem.
