Csanda Gábor - Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában III. Kultúra (1989-2006) - Magyarok Szlovákiában 3. (Somorja, 2006)
Hushegyi Gábor: Kortárs és jelenkori magyar képzőművészek
92 Hushegyi Gábor társmüvészetek mostohagyerekkénti finanszírozása nem meglepő és nem újdonság. Ám ennek ellenére létezik a képzőművészetben egy töretlen támogatást, közmegbecsülést élvező alkalmazott műfaj, amely mára döbbenetes nagyságrendű magyarországi és szlovákiai közpénzeket irányít maga felé - és ez az emlékműszobrászat. A rendszerváltozás hónapjai óta fázisokban élénkül fel és lankad le a szoborállítási, az emlékmű készítési, kopjafa faragási igyekezet Pozsonytól Tiszacsemyőig. Érthető ez a hév és lendület, hiszen ez a népcsoport négy évtizeden át nem emlékezhetett meg katona halottairól, a nemzet szempontjából jeles történelmi személyiségekről és eseményekről, a települések híres magyar művészeiről, tudósairól, a közösséget szolgáló papokról, tanárokról, szentekről. 6.1. A „málenkij robot” áldozatainak emlékművei Az első fázisban, a 1990-es évek lején, a bodrogközi és ung-menti települések emeltek sírhalomra emlékeztető kőemlékműveket azok számára, akikről négy évtizedig nem beszélhettek, azokról, akiket a második világháború befejezése előtt oroszországi munkatáborokba szállítottak „málenkij robotra”. Az érintett családok, a települések önkormányzata emeltette e tiszteletet érdemlő emlékeket, távol a pozsonyi zajtól és a magyar sajtó figyelmétől. Ha bejárjuk az említett régió mindazon települését, ahol a magyarok lélekszáma eléri a 10%-ot, akkor döbbenünk meg, hogy mennyire hiányosak ismereteink, hiszen a több mint 60 település közül mindössze négy nem készített ilyen témájú emlékhelyet. 6.2. Közterekre visszatérő szobrok Az 1990-es évek első fele az imént említett gyakorlat mellett nagy figyelmet szentelt a történelem során eltávolított magyar vonatkozású emlékművek felújítására és újbóli köztéri elhelyezésének. Az egyik első ilyen siker Komárom városához kötődik, ahol már 1991 májusában felújították és a Fő térre visszahelyezték Klapka György historizmusban fogant szobrát. Két évvel később a rozsnyóiak láthatták viszont Andrássy Franciska szobrát a város Fő terén. Több szobor sorsa azonban regénybe illő történetként folytatódott 1990 után is, érvényes ez a rozsnyói Kossuth-szoborra (2004-ben kerülhetett köztérre), a rimaszombati Petőfí-szoborra, amelyet Izsó Miklós korabeli felesmodellje alapján öntöttek ki az utódok 2004-ben. Több évtizeden át szimbolikus értékűnek számított Petőfi Sándor szobra a pozsonyi ligetben, amely a vandálok és a másságot gyűlölők örök céltáblája volt. Hossza viták után új helyen, a belvárosi Medikus kertben lett elhelyezve 2003. március 15-én a tüzetesen felújított 1911- ben készített Radnai Béla alkotás. 6.3. Köztéri tipológia A világháborúk áldozatainak emlékművei jelentik a legnagyobb együttest, amelynek számtalan variánsa alakult ki. A korabeli első világháborús emlékek kiegészítése a második világégés áldozataira emlékeztető emléktáblával, közös vagy éppen külön első és második világháborús emlékmű kivitelezése, vagy egyszerűen egy szerény sírra helyezett sírkő állítása teszi teljessé e téma kivitelezési palettáját. A másik nagy műegyüttest a magyar történelmi események emlékművei alkotják, elsősorban az 1848/49-kultusz, a honfoglalás, az államalapítás, Trianon és a millecentenárium témái uralják a köztereket. A közhiedelemmel ellentétben a turulmadaras első világháborús emlékművek nem lettek nyomtalanul eltávolítva az elmúlt 85 évben Csehszlovákia, majd a független Szlovákia területén. Több ilyen emlékmű, sőt az 1938-ban és 1939-ben emelt visszacsatolási emlékművek, országzászlótartók közül is néhány épségben megmaradt az utókor számára (pl. Bodrogszerdahely). Sőt több esetben ezek alkotják a háborús emlékművek fundamentumát, mintegy átmentve az irredenta-emlékművet vagy annak egyes elemeit az 1989 utáni korszakba. Ilyen értelemben Szlovákiában, ugyanúgy, mint Magyarországon Trianon köztéri rehabilitációjáról beszélhetünk, ennek egyik legkövetkezetesebb és legaktívabb szub
