Csanda Gábor - Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában III. Kultúra (1989-2006) - Magyarok Szlovákiában 3. (Somorja, 2006)
Hushegyi Gábor: Kortárs és jelenkori magyar képzőművészek
Kortárs és jelenkori magyar képzőművészek 83 talinnak, és Hegyi Lórándnak, a bécsi Modem Művészeti Múzeum - Ludwig Stiftung akkori vezetőjének szoros együttműködése segítette Németh Ilona közép-európai régiót is meghaladó művészi eredményességét. Közvetlen eredményként említhető például a dunaszerdahelyi képzőművész meghívása a 2. Valenciai Biennále (2003) Solares kiállítására, valamint Hegyi további, immár mint a Saint Eteienne-i Le Musée d'Art Modeme igazgatójának felkérése az EU új tagállamainak művészetét bemutató Passage d'Europe (2004) csoportos tárlatara. Természetesen túlzásnak minősülne Németh Ilona és a magyar művészeti élet sajátságos kapcsolatrendszerének a nemzetközi siker egyedüli tényezőjeként való beállítása, mert ehhez azonos mértékben járultak hozzá a szlovákiai és csehországi aktivitásai is. Ezek közé sorolható a Katarína Rusnáková vezette zsolnai Vág Menti Művészeti Galéria (PGU) installációra és a gender-kérdésekre orientált kiállításai (The Paradigm of Woman, 1996; Between a Man and a Woman, 1997) és azok szakmai fogadtatása. Meghatározó tényezőnek bizonyultak a pozsonyi Soros Kortárs Művészeti Alapítvány (SCCA) éves kiállításai, ösztöndíjrendszere és nemzetközi hálózata, amelyek több igényes és költséges mű létrehozását tették lehetővé Németh Hona számára (Többfunkciós nő, 1996; Part /Részlet, 2000, stb.). A művészpálya alakulása szempontjából kulcsfontosságúaknak bizonyultak még Jana Geržová (Art of the Aura, 1996) és Zora Rusinová (Pars pro toto, 1995) kurátori kiállításai. Németh az aktuális genderkérdés felvetésének köszönhetően került az 1990-es évek közepén a csehországi szakma látókörébe, ekkor vett részt a Martina Pachmanová koncepciójában kivitelezett tárlatokon a palmovkai zsinagógában (Imaginace bolesti, 1995; Bábel, 1996). Az imént felsorolt tényezők közösen járultak hozzá, hogy Németh 2001-ben a velencei biennálén képviselhette Szlovákiát. Az elmúlt egy-másfél évtized alatt éppen Németh Ilona művészetének szlovákiai, magyarországi, csehországi stb., fogadtatása bizonyítja, hogy a többközpontú közép-európai művészeti közegben egyszerre több kötődés is érvényesülhet, azonos eredményességgel lehet jelen egy művész például Budapesten, Pozsonyban és Prágában. A siker titkát elsősorban a kortárs művészeti formanyelv, a művészet modernista szemléletét immár meghaladó látásmód felvállalása jelentette esetében. Éppen Németh Ilona példája bizonyítja, hogy az európai mobilitás már több mint egy évtizede létező entitás, de azt is, hogy a sikernek és sikertelenségnek nincs nemzetisége. Németh müveiben az installáció műfajának, a tér felhasználásának több alternatíváját ismerhetjük fel. Az eszközök tárháza is korszakról korszakra módosul, mindig az aktuális kérdésfelvetésnek megfelelően. Németh Ilona az 1990-es évek elején az emberben rejlő és lappangó kettősség (szelídség és vadság) kifejezése érdekében a természeti anyagokat és mesterséges tárgyakat konfrontálta, majd az évtized közepéhez közeledve egyre gyakrabban vette igénybe a technika vívmányait, hogy müvei ne csak felszólítsák a nézőket az aktívabb kommunikációra, hanem bevonják őket a műbe, a közös térbe, érvényesítve az interaktivitás elvét. E gondolkodásmód áthatja mind a posztfeminista alkotásokat, mind a későbbi lakásinstallációkat, a magánszféra köztérbe történő kihelyezését, valamint a legutóbbi alkotásait is, amelyek a hang tényezőjét állítják középpontba. Több mérföldkő is kijelölhető ebben az életműben, az első a Feljegyzések a labirintusból (1990), amely az installáció elfogadását jelentette a művész részéről, a második a Vesszőfutás (1994), amely a nemzetközi művészeti életbe jelentett belépőt. Ezeket követték harmadikként, az egy csoportot alkotó, a gender-kérdést felvállaló alkotások, amelyek immár a közép-európai szakma figyelmét is megragadták. Az 1998-ig datálható periódusban (ennek végén található a Németh-kiállítások közönségsikere az Exhibition Room, 1998), amelyben az „ágy” és a „székek” mellett a padló-sorozaté a főszerep, egyre erélyesebben jelenik meg a posztfeminista pozíciót és társadalombírálatot meghaladó szemlélet. Némethet e tendenciával párhuzamosan továbbra is intenzíven foglalkoztatja az egyéni és kollektív emlékezet, a társadalom, annak hatalmi eszközeinek működési mechanizmusai. Ismét hangsúlyt kap az a társadalmi érzékenység, kri
