Csanda Gábor - Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában III. Kultúra (1989-2006) - Magyarok Szlovákiában 3. (Somorja, 2006)
Hushegyi Gábor: Kortárs és jelenkori magyar képzőművészek
76 Hushegyi Gábor legrangosabb hazai és külföldi (pl. Esslingen, Krems, Novara) csoportos kiállításokon. Bartusz György gyűjteményes kiállítását a Szlovák Nemzeti Galéria rendezte meg 1991-ben. Rónai Péter a videoplasztikák, videoperformanszok, számítógépes művészet képzőművészeti felhasználásában, a posztfotográfia és a neokonceptulaizmus területén nemzetközi rangot vívott ki magának, ennek köszönhetően állított ki a cseh és szlovákiai művészet müncheni (1992), aacheni (1993) és karlsruhei (1993) tárlatán, majd a berlini Der Riss im Raum (1994) és a sheffieldi Admission of Identity ( 1998) kiállításokon. Müveivel jelen lehetett a korszak két meghatározó nemzetközi kiállításán is a bécsi Museum Modemen Kunst Stiftung Ludwig Aspekten & Positionen ( 1999) és a stockholmi Moderna Museet After the Wall ( 1999) kurátori tárlatán. Az 1987-ben alapított Studio érté is megtalálta helyét az új körülmények között, az 1990- es évek folyamán nem csak (Cseh)szlovákia, hanem a közép-európai térség egyik legjelentősebb alternatív, experimentális, intermediális fesztiváljává vált. Juhász R. József és Mészáros Ottó, az érsekújvári fesztiválok szervezői és aktív performerei, az országos és nemzetközi művészeti körforgásba kerültek, Bartusszal és Rónaival együtt jelen voltak a komáromi VI. bástyában és a budapesti Műcsarnokban megrendezetett Oszcilláció kiállításon (1991), majd Mészárost kivéve mindnyájan lehetőséghez jutottak a prágai Mánesben, illetve a zsolnai Vág Menti Galériában (PGU) bemutatott Akcióművészet kiállításon (1991). Nem csak ezek a felkérések jelezték a kortárs magyar művészek színvonalát a hajdan volt Csehszlovákiában, hanem a műtörténetírás denacionalizálása következtében mind a 19. és 20. század fordulójának, mind a háborúk közötti és az 1945 utáni periódus hazai magyar művészei is az országos modem művészettörténeti kánon részévé váltak. 3.1.1. Bartusz György (1933): Konstruktivizmus - koncept - expresszivitás - elkötelezettség Bartusz György szobrászművész és egyetemi tanár immár négy és fél évtizede van jelen három nemzet - a magyar, a szlovák és a cseh - művészeti életben. A dél-szlovákiai születésű magyar művész az egykori Csehszlovákia fővárosában, Prágában részesült 1950-1961 között közép- és felsőfokú művészeti képzésben. Pályájának kezdete az expresszív absztrakciótól a dinamikus konkrétizmuson át a minimal és land artig (1962/64-1969/72) haladt, de közben konceptualista megvalósíthatatlan projekteket készített, valamint a mozgás (a tudomány és technika) vonzásában - a minimal áritól a téridő-plasztikákig jutott 1970/72 és 1979/80 között. Annak ellenére, hogy a minimalizmus révén vált már pályája kezdetén országosan és a nemzetközi porondon is ismertté, művészetében az expresszivitás mindig is tetten érhető volt egy-egy szoliter alkotásban, illetve a szubjektív művészeti előadásmód az akcióművészeti aktivitásaiban nyilvánulhatott meg. Ennek jóvoltából volt képes kilépni a neoavantgárd zárt köréből és a posztmodern tendenciák és stratégiák felé közelíteni még a pártállam idejében. Az 1980-as évtized első felében már kapcsolatba kerül az új eklektika, radikális eklektika, új szenzibilitás magyarországi képviselőivel, s a magyar szakirodalom, valamint Hegyi Lóránd előadásai révén idejekorán megismerkedett az olasz transavanguardia, a német heftige maierei, stb. stratégiájával, 1987-ben pedig résztvevője a Dialógus IV. című kiállításnak a budapesti Fészek Galériában. Húsz év távlatából már kimondható, hogy a prágai Tvrdohlaví csoport 1987-es és a pozsonyi fiatal transzavantgardisták 1987/88-as fellépést megelőzően éppen Bartusz György volt az első tudatos új szubjektivitást felvállaló és hirdető képzőművész a hajdani Csehszlovákiában. Már a budapesti látogatásai előtt megalkotta azt az egyedi plasztika-sorozatát (A száradó gipszbe dobott tégla, 1980), amelyben a téridő-plasztikák mozgás tanulmányozását az idő és a pillanat fizikális megragadása, valamint a művészi kézjegy újfent megjelenése jellemezte. A Budapesttel kialakult szorosabb kapcsolattartás éveiben pedig elkezdte másodperces ecsetrajzait (1982-től) és három relief erejéig az idő kifejezését gipszben is megörökítette erős gesztusok formájában (Időintervallum: 1, 5, 9 sec., 1983).
