Csanda Gábor - Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában III. Kultúra (1989-2006) - Magyarok Szlovákiában 3. (Somorja, 2006)
Irodalom
54 Kocúr László Halála előtt pár évvel újra a fiatalság felé fordult Rácz Olivér, a (cseh)szlovákiai magyar irodalom(politika) ellentmondásos megítélésű, de megkerülhetetlen alakja. Kisszöcske (1996) című kötetébe egy hosszabb és két rövidebb novellát válogatott be, melyek vezérmotívuma a (kamasz)szerelem. Ennek legmeghökkentőbb formájával a címadó elbeszélésben találkozunk, melyben egy kislány - Terike-Kriszti- Kisszöcske - és Till, az igazgató - a korkülönbség 30 év - tizenöt éven át folyamatosan bontakozó, majd egy szenvedélyes éjszakában kicsúcsosodó szerelme tematizálódik. A hősnő később leukémiában meghal. Az összeomlott igazgató - kiderül, hogy felesége mindenről tudott - pedig, hogy szakítani tudjon múltjával, a fővárosba költözik családjával. A történet meglehetősen bizarr, ennek ellenére Till mégsem esik azonos megítélés alá mondjuk a Lolita Humbert Humbertjével. Sőt, esendő hőseink inkább szánni valóak. A történetbe nyelvileg kódoltan is jelen van egyfajta perverzitás. De a fojtott, titkok köré szerveződő novella nemcsak ettől válik feszültté, hanem a tömör szerkezetétől, odavetett félmondataitól. Megkockáztatjuk, strukturális szempontból a jobb Álom Tivadarnovellákkal tart rokonságot, ám különös témája nem bizonyosan közelíti minden olvasói célcsoporthoz. Ravasz József szlovák, cigány és magyar nyelven adja közre hét meséjét Szívházikó (1992) című kötetében. Már a fülszöveg arra enged következtetni, hogy a kötet erősen oktató szándékú, s a szerző a didaxis buktatóit nem tudja mindig sikerrel venni. így a kötetet - különösen háromnyelvű mivoltánál fogva - inkább el tudjuk képzelni egy alternatív oktatási modell segédkönyveként, mint szépirodalmi alkotásként. A szándék nemességét - felemelni, „kiművelni” népét - nem vonjuk kétségbe, de szépirodalmi megvalósulása már problematikusabbra sikeredett. A már említett olykor túl erős didaktikus felhangokon túl a néhol (talán éppen ennek következtében) patetikus megszólalásmódba átcsapó, terpeszkedő nyelvezetet említenénk, valamint azt, hogy az egyes történetek „végei” (nem befejezései) a befejezetlenség, a lezáratlanság érzését keltik. Ravasz meséinek „mondanivalója” nem a mese cselekménye - a mesék jobbára párbeszédes jellegűek, az epikus szál gyenge - nyomán implikálódik, hanem eszmei-elméleti síkon mozog, így a gyerekek számára nem feltétlenül könnyű olvasmány. Soóky László Gergő vitéz Lápországban (1999) című kötetében a mese ismeretterjesztéssel történő ötvözésére tesz kísérletet. Tarisznyás és ötéves keresztfia, Gergő vitéz Betyár kutyával karöltve járják be Lápország négy birodalmát, Ingoványországot, Hínárországot, Vízországot és Nádországot. S bár a szerző által mesefüzérként meghatározott szövegnek vannak mesei elemei, mint táltos csikó vagy Sulymog apó gyűrűje, a főszereplőkkel „igazi” mesei fordulatok nem történnek, a történet eléggé reálisnak tűnik. Sőt, maga a könyv akár egy ismeretterjesztő film forgatókönyve lehetne: a főszereplők úton vannak, s közben az ott élő állatokkal pár mondatos „kváziinterjúkat” készítenek, melyekből ha nem is mindent, de a legfontosabb jellemzőket megtudjuk az állatokról. Ily módon a kötet az ismeretterjesztést hatékonyan szolgálja. A mű szerkezeti és kereskedelmi szempontból egyaránt ötletesen fejeződik be, nyitva hagyja a folytatás lehetőségét, azt ígérve, hogy Rétországba és Erdőországba is ellátogatnak hőseink. Harmincöt rövid, anekdotikus jellegű, tanulságos mesét gyűjtött egybe A hencegő nyúl (1995) című kötetében Szőke József. A mesék rövidek, tömörek, olvasmányosak, fordulatosak. Egy részük népmeséi elemekkel operál, miközben - a tanmese műfajában fokozottan kísértő - didaktikusság csapdáját sikerrel elkerüli. N. Tóth Anikó Tamarindusz (1994) című kötetében négy mese és huszonegy meskete olvasható; a kötet erősen szerkesztett, két-két mesét hét-hét meskete választ el. Ám nem a legszerencsésebb módon a kötetet A füstfaragó meséje nyitja, mely talán a kötet leggyengébbre sikerült írása. A halványkék kisoroszlán meséje identitásproblémát dolgoz fel: „a halványkék kisoroszlán szégyellte kékségét, mert így alig hasonlított testvéreire, s vagy kinevették, vagy észre se vették”. A saját „társadalmi” cső
