Csanda Gábor - Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában III. Kultúra (1989-2006) - Magyarok Szlovákiában 3. (Somorja, 2006)
Irodalom
A kortárs magyar líra paradigmái 35 san hírt ad újabb tehetségek felbukkanásáról.43 Ugyanez mondható el az Új Főnix Füzetekről is, melynek egyes újabb kötetei szintén elismerésben részesülnek (pl. Leck Gábor: A vízvezeték-szerelő egy napja, 2003). És ugyancsak hiba volna, ha a jövőből történő hatásösszefüggések alapján nem néznénk szembe e fejezet egy fontos - szintén a kontinuitást érintő - dilemmájával. Természetesen a „szlovákiai magyar” líra periodizálhatóságáról van szó. Fia - mint kiindulópontként leszögeztük - ’89 nem tekinthető is líratörténeti korszakhatárnak, a szövegek egymást olvasó játékából rendre az derül ki, hogy a környéke értelmezhető akként. A ’86-tól ’93-ig terjedő időszak költészeti termése ugyanis olyan változások sorát teljesítette be és indította el, mely változások észlelése nélkül értelmezhetetlenek volnának a jelenben ható poétikai kérdésirányok. Amennyiben ezt a szűk évtizedet kitüntetetten kezeljük - s erre maga a líratörténet jogosít fel -, akkor meglehetősen összetett kép tárulhat elénk. Mert míg az ekkor kibontakozó látásmódok létrehozzák a maguk hivatkozási pontjait, kitermelik kánonmódosító alakzataikat és egyre inkább párbeszédképesnek bizonyulnak a magyarországi kontextusokkal (vagy részét képezik azoknak, még ha „onnan” kimaradnak is recepciós impulzusok), kanonizációjuk jóval később következik be, sőt részben elmarad. Az életművek fragmentarizálódása, az alkotások szelekciója, a küszöbhelyzet érzékelhetőségének utólagossága stb. azonban az irodalomtörténet tennészetes folyamatai közé tartoznak. Innen nézve tehát mindegy, hogy a Próbaút című antológia megjelenésének dátumát vagy ’93-at tekintjük-e a fordulat évének. Mert ami ezek után következett (s amiről e fejezet szólni kívánt), valójában az tette lehetővé, hogy az ezek „tájékán” keletkezett szövegeket visszamenőlegesen egy líratörténeti korszakváltás „dokumentumaiként” olvassuk. Olyan költészeti korszakváltás hírnökeiként, melyhez képest sem a múlt, sem a jövő nem gondolható el identikusként. Mármost ha igaz, hogy mindaz, amire a költészet képes, viszonylagosíthatja a köréje szőtt ideológiai háló viszonyrendszerét, akkor- ha óvatosan is - arra az álláspontra kell helyezkednünk, hogy a líra további alakulása fogja majd befolyásolni, mennyiben tekinthetők méltányosnak az értelmezésére tett fenti javaslatok. Ha tehát a hagyománytörténés felülírja majd inteipretációnk támpontjait, akkor - a „szlovákiai magyar” költészet tagozódásának pontosabb megértését illetően - alighanem ez jól van így.
