Csanda Gábor - Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában III. Kultúra (1989-2006) - Magyarok Szlovákiában 3. (Somorja, 2006)
Irodalom
22 H. Nagy Péter vát (Krétakor, Téridő-szonáta, Kiegészítések Hérakleitoszhoz, A megíratlan költemény, Acetilén ágyak, Elvetélt szivárvány, Az eggyé vált sok/k - Sokknyomozó történelem) magába olvasztó és átvariáló, főműgyanús Aleatória avagy a megírhatatlan költemény/tartomány - dunatáji téridő mítosz (1998) érdemel megkülönböztetett figyelmet (Bohár András monográfiája is ennek értelmezésére fut ki. Bohár 2005, 85-100). Tőzsér Arpád - Bohár András és Mekis D. János mellett Cselényi értő olvasójaként - ekképpen nyitja fel a mű címe és formája által kínált játéklehetőségeket: „A nyelvi anyag szervezésében a szonátaszerkezetnek (...) inkább a ciklikussága érvényesül, s nem a linearitása. A reexpozíció, a variációk stb. jól segítik az egyes képsorgenezisek kiteljesedését és a kezdetekhez való visszakapcsolást. E ciklikusságon belül valósul meg a külső fonna másik alapvető fontosságú - és szintén zenei fogantatású - elve: az aleatória, a nyelvi véletlen adta új jelentés befogadásának, műbe építésének »megkockáztatása«. (A latin »aleatória« kockázatot jelent. Véletlen-e vajon, hogy Mallarmé - akit Cselényi a költő-ősei között tart számon - egyik főművének a címe: Kockadobás...?) Ennek a nyelvi aleatóriának, »kockadobásnak« az eszközei elsősorban a szójátékok, hangegyezések, a csonkolt, szándékosan befejezetlenül hagyott grammatikai szerkezetek, a szavak jelentéshalmazzá bontása s az ellentétezések.” (Tőzsér2002, 232) Tőzsér Áipád retorikai kérdésére természetesen „nem” a válasz,14 de ebben az esetben a szerzői intenció mellett feltétlenül be kell kapcsolnunk a befogadás oldalát is. Az Aleatória ugyanis - a neoavantgárd művekkel összhangban - nem csak saját intermediális feltételezettségét hangsúlyozza (vizualitás15, szövegszerűség, zenei struktúra, montázs stb.), hanem ezáltal rendkívül fontos szerepet tulajdonít a befogadónak is. Partitúraszerű, poliperspektivikus, szimultán anyagról beszélhetünk tehát, ami többféle művé változhat a nézői-olvasói tekintet konstruáló erejének függvényében. A befogadói tevékenység radikális aktivizálása olyan jellemzője Cselényi költészetének, melyre nagyobb erőkkel összpontosíthatna a kritika. Hiszen a nyelv aleatorikus mozgásai csak a szöveg megszólaltatása közben - tehát nem intencionált struktúrákként - léphetnek működésbe. Az imént tárgyalt két alkotói pálya első közelítésre ki is jelöli azt a horizontot, melyben a továbbiakban részben elhelyezhetők lesznek a felvidéki líra alapvető kérdésirányai. Ez a történeti kontextus az utómodernség és a posztmodernség, illetve az avantgárd és a neoavantgárd halasztódó paradigmaváltása mentén gondolható el16. E mozgó határok azt is feltételezik, hogy azok a verseskötetek, melyek a ’89 utáni líra hatástényezőivé válnak, nem hagyják érintetlenül az adott szituációt, hozzászólnak a történeti fejlemények poétikai dilemmáihoz. Ha ez bizonyos alkotók esetében nem így történik, akkor e fejezet szempontjából ezek az életműtöredékek mel-14 Csak érdekességképpen: a francia szöveg kezdőtétele éppen ott rontja cl az akusztikai szabályszerűséget - mivel a „hasard” szó elején a „h” nem néma -, ahol a véletlen kiküszöbölhctctlcnségéről beszél, pontosabban, ahol a „véletlen” szót kimondja. Teller 1985, 51 (A Mallarmé-párhuzammal egyébként érdemes egy kicsit óvatosabban bánni, hiszen abból, hogy egy szerző egy másikat „ősének” tart, nem következik automatikusan műveik közti intertextuális kapcsolat.) 15 A tipográfia és a vizuális elrendezés Turczi Árpád munkája. 16 Ennek a kontextusnak legalább két érdekessége is van: egyrészt elmondható, hogy míg az utómodemség és a posztmodernség határa korszakküszöbként értelmezhető, az avantgárd és a neoavantgárd egymáshoz való viszonya inkább paradigmaváltásként írható le. Másrészt kétségtelen, hogy az egyes irodalmakban ez az egyidejű egyidejűtlenség lineárisan is megragadható: eszerint az avantgárdra is reflektáló utómodemség záróhorizontjaként jelentkeznek a neoavantgárd tendenciák, majd a modernség eme többpólusú hullámát váltja fel a posztmodemség tapasztalata. Fontos tehát, hogy c „horizonttorlódást” ne pontszerű alakzatként gondoljuk cl, hanem időbeli tartamként, melynek folyamatjcllcgc lesz hangsúlyos. Tőzsér és Cselényi együttes fellépésének kidomborítása azért is megkerülhetetlen ennek a szituációnak az értelmezésekor, mert pályájuk alakulása viszonyításai alapot kínál a „szlovákiai magyar” líra posztmodem beszédmódjainak elhelyezhetőségéhez. Szirák Péter megfogalmazásában: „Noha mindketten kapcsolódtak az irodalmi bcszédformák hatvanas-hetvenes évekbeli utómodern átalakulásához, így bizonyos magyarországi és vajdasági kánonváltozatokhoz is, a csehszlovákiai magyar irodalom alapvető kanonikus formái csak a posztmodem diszkurzussal kialakuló interakcióban, a nyolcvanas évek clcjén-közcpén módosultak.” (Szirák 2000, 47)
