Csanda Gábor - Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában III. Kultúra (1989-2006) - Magyarok Szlovákiában 3. (Somorja, 2006)
Irodalom
18 H. Nagy Péter H. NAGY PÉTER 2. HAGYOMÁNYTÖRTÉNÉS. A KORTÁRS MAGYAR LÍRA PARADIGMÁI „Mondják, Ulysses, unva a csodákat, sírt örömében, látva Ithakát, a zöldet s jámbort. Ilyen Ithakát idéz a művészet, nem a csodákat.” Jorge Luis Borges: Ars poetica „A költészet: Ithaka láthatatlan partvidéke, a föld pillanata egy szó univerzumában.” Kovács András Ferenc: Ars memorice Az alábbi fejezet témamegjelölése magában foglal néhány olyan antropológiai dilemmát, melyeknek tudatosítása elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy tárgyunkat körülhatárolhassuk. A címválasztás két legszembetűnőbb előfeltevése egy térbeli és egy időbeli faktor mentén bontakozik ki. Az utóbbi évek irodalomelméleti gondolkodásának vissza-visszatérő kérdése, hogy milyen értelemben beszélhetünk „szlovákiai magyar”5 irodalomról. Nem feladatunk itt e vita felelevenítése (netán generálása), annyit azonban meg kell jegyeznünk, hogy a térségi, származásiam vagy közösségi stb. metaforák alkalmazása korántsem magától értetődő az írásművészetről szóló diskurzusokban (Németh 2005, 5-24). Ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy bármilyen történeti jellegű eszmefuttatás - valamilyen szempontrendszer alapján - kénytelen szűkíteni a rendelkezésére álló kontextust. Ha tehát abból indulunk ki, hogy a „szlovákiai magyar” líra önmagában - a magyar nyelvű költészetről leválasztva - értelmezhetetlen formáció, akkor ez a kérdésirány azt is implikálja, hogy vajon az utóbbi kiszakítható-e európai, ez pedig tágabb kulturális környezetéből. Ha a válaszunk igenlő, ebben az esetben az intertextualitás nyelvi határokon átivelő jelenségének mondunk ellent. Ha válaszunk nemleges, akkor a kontextus végtelenségével való szembesítés alapján kikezdhető lesz minden történeti konstrukció. (Ugyanez a dilemma fennáll a nemzeti és az interkulturális kánonok létmódjával kapcsolatban is.) Ebből a logikából következik, hogy a „szlovákiai magyar” líráról való beszéd - támadhatósága ellenére - mégsem tekinthető egészen kilátástalan vállalkozásnak. Másfelől ne tévesszen meg bennünket az alcímben szereplő két évszám. Az időbeli körülhatárolás ugyanúgy az értelmezés szűkítő effektusa, mint a térbeliség hangsúlyozása. Talán fölösleges is fejtegetni, hogy a ’89-es politikai fordulat nem tekinthető korszakhatárnak a líratörténetben (még ha intézményi feltételeit kétségtelenül átrendezte is, vagy jelentőségre tehet szert egyes alkotói pályákon belül6). Hiszen ’89 után továbbra is olyan paradigmák hatnak az irodalomban, melyek egy része nem ekkor keletkezett, más része pedig a jövőben fog kiteljesedni. Ennek mérlegelése és pontosítása feltétlenül hozzájárulhat ahhoz, hogy képet kapjunk a kortárs „szlovákiai magyar” líra sokszínűségéről. A feladat természetéből adódó dilemmák mellett utalnunk kell röviden azokra az előfel-5 A megnevezés használatakor - az egységes fogalmi háló érdekében - eltekintünk attól, hogy Csehszlovákia kettéválása 1993. január 1 -jen következett be; tehát mindvégig a „szlovákiai magyar” összetételt fogjuk alkalmazni; abban az esetben is, ha az, amire vonatkozik, 1993. január elseje előtti irodalomtörténeti fejlemény. 6 Ebben az évben jelentkezik első kötettel Juhász R. József (Korszerű szendvics): a már kötettel rendelkezők közül pedig többek között Farnbaucr Gábornak (A magány illemtana), Hizsnyai Zoltánnak (Tolatás), Soóky Lászlónak (Perverz ütközetek), Tőzsér Árpádnak (Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról) és Varga Imrének (lletrajs) jelenik meg új vcrscskönyvc. Ezek némelyikére még érdemes lesz visszatérnünk. (A ’89-cs év jelzésértékű viszont gondolatmcnctünk szakirodalmi elhelyezkedését illetően. Zalabai Zsigmond Verstörténés [Kalligram, 1995] című monográfiája ugyanis az 1970-től 1988-ig terjedő líratörténeti fejleményeket értelmezi. A ’89 utáni „verstörténéseket” aztán elsősorban Németh Zoltán mérlegeli, akinek ide vonatkozó írásaiból összeolvasható egyfajta töredékes, „szlovákiai magyar” líratörténet. Ezekre a szövegekre - a teljesség igénye nélkül - a megfelelő helyeken hivatkozni fogunk. Ha tehát végezetül majd az az érzése támad az olvasónak, hogy dolgozatunknak több „társszerzője” is van, akkor aligha téved. Hiszen ennek is a jövőben újabb kiegészítői és továbbírói akadhatnak.)
