Fakezas József - Hunčik Péter (szerk.): Magyarok Szlovákiában I. Összefoglaló jelentés (1989-2004). A rendszerváltástól az európai uniós csatlakozásig. 2. kiadás - Magyarok Szlovákiában 1. (Somorja-Dunaszerdahely, 2006)
Fazekas József - Hunčik Péter: Előszó
14 Fazekas József-Hunčík Péter duális kisebbségi jogok megadására kötelezte magát, s elzárkózott a nemzeti kisebbségek egyenjogúságát leginkább biztosító kollektív jogok megadásától. „Félek attól - írta 1933-ban Maiéter István -, hogy az államhatalom mai képviselői ugyanazt a hatalmi politikát fogják folytatni, amelyik a régi Magyarországot végveszélybe sodorta. A köztársaság vezető politikusait is gyakran rabul ejti a csehszlovák nemzeti állam hamis illúziója, pedig a statisztikai adatokból egyértelműen kiderül, s erre már olyan neves szaktekintély is rámutatott, mint Emanuel Rádl, a prágai Károly Egyetem professzora: a csehek csupán a szlovákokkal együtt alkotják az ország lakosságának többségét. [...] Az előttünk álló probléma tehát az, hogy az államhatalom a köztársaságban élő magyarokat egyenjogú államalkotó elemnek, az állami élet konstruktív tényezőjének tekinti-e, avagy súlyos, kellemetlen teherként megtűri őket, s ezáltal maga az államhatalom idézi elő a magyarok eltávolodási szándékát.” S hadd tegyük hozzá: a szudétanémetekét is. A Csehszlovákiától való eltávolodási szándék azonban nemcsak a szudétanémetek és a magyarok körében volt érezhető, hanem az ún. egységes csehszlovák nemzet egyik része, a szlovákok körében is. A szlovákok autonómiakövetelése az 1918. május 30-án megkötött, Masaryk által megfogalmazott ún. pittsburghi egyezményre hivatkozott. Ebben az Egyesült Államokban működő szlovák és cseh szervezetek képviselői abban állapodtak meg, hogy a csehek és a szlovákok egy olyan közös államban kívánnak egyesülni, melyben Szlovákiának saját országgyűlése és közigazgatása lesz, saját bíróságai lesznek, Szlovákia iskoláiban, hivatalaiban és a közéletben a szlovák lesz a hivatalos nyelv. S bár az 1918. október 30-án Turócszentmártonban elfogadott Deklaráció első pontja szerint „a szlovák nemzet mind nyelvi, mind kulturális-történelmi szempontból az egységes cseh-szlovák nemzet része”, a második pont szerint azonban „e cseh-szlovák nemzet részére mi is korlátlan önrendelkezési jogot követelünk a teljes függetlenség alapján”. A szlovák nemzeti önállóság egyre erősödő követelését 1918 és 1938 között a cseh politika határozottan elutasítja, és semmiféle hajlandóságot nem mutat a követelések teljesítésére. A Csehszlovák Köztársaság 1920-ban elfogadott alkotmánya deklarálta az ország valamennyi állampolgára számára a jogi és törvény előtti, valamint faji, nyelvi és vallási egyenlőséget, az ugyancsak 1920-ban elfogadott nyelvtörvénye pedig alapvetően széles körű nyelvhasználati jogokat biztosított a kisebbségek számára (jóllehet az alkotmány a nemzetközi kisebbségvédelmi szerződésben vállalt kötelezettségeket sok esetben megszorító jelleggel alkalmazta, az államhatalom pedig területi átszervezéssel elérte, hogy csökkenjen azon közigazgatási egységek száma, amelyben a kisebbségek aránya eléri a nyelvhasználati jogok érvényesítéséhez szükséges 20 százalékot). A magyar kisebbség 1918 utáni életére több tényező is negatívan hatott: elsősorban a hűségesküt megtagadó magyar hivatalnokréteg és értelmiségiek kiutasítása Csehszlovákiából, a homogén magyar területek fellazításának céljából megkezdett kolonizáció, melyet a kormány a földreform révén valósított meg (ennek keretében az állam elkobozta a 250 hektár fölötti, elsősorban magyar tulajdonban levő mezőgazdasági földterületet, s azt a cseh és szlovák telepesek között osztotta szét), a magyar iskolarendszer leépítése, számos magyar kulturális és közművelődési szervezet és egyesület feloszlatása stb. A két világháború közötti csehszlovákiai magyarság az impériumváltással járó sokk után fokozatosan szervezi meg önmagát, alakítja ki a kisebbségi önvédelem különböző formáit. Az önkormányzati jogkörök fokozatos megvonása következtében a kisebbségvédelmi harc súlypontja a politika területére tevődik át, s nagyon hamar kialakul az a csehszlovákiai magyar pártstruktúra, amely a sérelmi politikára alapozó ún. negativista ellenzékiségtől a rendszert szervilisen kiszolgáló aktivizmuson át a kommunista baloldaliságig terjed. A magyar pártok tagolódását alapvetően meghatározó világnézeti szempontok a harmincas évek közepére - részben a cseh és szlovák pártokkal való megegyezés meghiúsulása, részben a magyarországi külpolitika törekvései miatt - háttérbe szó-
