Angyal Béla: Kisalföldi tanyák. Gúta és vonzáskörzetének településnéprajza - Lokális és regionális monográfiák 7. (Somorja-Komárom, 2012)
Aklok, szállások, tanyák
csak falba vert ékekre helyezett deszka volt. Az istállókban tüzeltek is. A legkezdetlegesebb tűzhelynek néhány földre lehelyezett vályogtéglával kerített gödör számított a helyiség közepén. Kémény nem volt, a füst a falak és a tető közötti résen távozott. Itt sütötték a férfiak a szalonnát, melegítették a magukkal hozott élelmet. A szomszédos istállókban tartózkodók esténként összejártak beszélgetni, szórakozni. Az asszonyok csak a legmunkaigényesebb kapálás idején jöttek ki rövidebb időkre. A férfiak télen is kint tartózkodtak néhány napot, ilyenkor az erdőn dolgoztak famunkán.433 A 19. század utolsó évtizedeiben azonban már nemcsak az időszakos szállások, hanem az állandóan lakott tanyák is megjelennek a környéken. Az adatközlők elbeszélése alapján az első két ház a Mészáros családé volt Korsósban, a gutái határ közelében, illetve a Hálák családé a Bancsafarok nevű határrészen. A két család között rokoni kapcsolat is keletkezett a múlt század utolsó éveiben. Hálák Árpád (sz. 1923) adatközlő szerint a szülei házassága volt az első, amikor mind a két részről alsóhatári születésű házasodott össze, és itt is telepedett le. Édesanyja Mészáros Mária volt. Hálák Árpád volt a legfiatalabb gyerek a családban, a legidősebb testvére 1899-ben született. Ők már második generációs alsóhatáriaknak mondhatók. A század elején egyre többen költöztek ki a faluból az alsóhatári istállókba állandóra lakni. Átalakították az épületet, ablakot építettek be, kéményt, tűzhelyet raktak, vagy konyhát ragasztottak hozzá, télen-nyáron lakhatóvá tették. Elsősorban a szegényebbek költöztek ki a faluból, ahol nagy volt a lakáshiány. Ezekről a falutól távoli, és ezért értéktelenebbnek tekintett földekről könnyebben lemondtak a módosabb gazdák. Itt a szegényebbek olcsóbban juthattak földhöz, mint a felső részen. Itt könnyebb volt a megélhetés a számukra. A másik ok a kiköltözésre a nagycsaládok fokozatos széthullása. A fiatal házasok igyekeztek elköltözni szüleik házából. Több fiatal házaspár itt alapozta meg saját gazdaságát. Bondor Emília, aki 1899-ben született Alsóhatárban, a faluból származó férjével először a nagybátyja istállójában lakott. A férje sövényből csinált kéményt, sparheltet rakott az istállóban, azon főztek. Hamarosan elkezdtek építkezni. A házukból először a konyha készült el. Még be sem fejezték az építkezést, már kiköltöztek az istállóból a konyhába. Alsóhatár lakói és az anyaközségben maradtak között szoros volt a kapcsolat. Alsószeli be jártak az alsóhatáriak vasárnaponként templomba, a gyerekek pedig iskolába. A faluban élő rokonokkal tartották a kapcsolatot, a halottakat itt temették el. A 19. század második felében a paraszti magánbirtokokon, a 20. század elején az egykori nagybirtokok parcellázásával kialakított területeken is jöttek létre tanyák a környéken. Az első ilyen jelentős parcellázásra Apácaszakállas határában a 2000 kataszteri holdat meghaladó Nagyszegpusztán, az egykori Esterházy-birtokon került sor. A legtöbb parcellát gútaiak vették meg, többnyire bankkölcsönre. Mivel azonban jó földek voltak Nagyszegben, évek, vagy egy-két évtized alatt visszafizették a kölcsönt, és módos gazdák lettek. Az 1911-ben kiadott gazdacímtár alapján 20 kisgazda bérelt itt összesen 1353 holdat, azonban a gútai születésű Gogh Simon és neje már birtokosként szerepel 128 holdnyi földbirtokkal.435 436 1913- ban katolikus temetőt alakítottak ki, és haranglábat is emeltek a helybeli hívek. 435 Bárth János, a településnéprajz ismert magyar kutatója így írja le az istállókat: „A szálláskeni istállók a korai tanyák istállóihoz hasonlóan legtöbbször mennyezet nélküli tüzelős istállók voltak. Tűzhelyeik környékén aludt és beszélgetett esténként az állatokat gondozó férfinép. Legtöbb vidéken a tűz a földön, vagy a földből alig kimagasló kis katlanszerű tűzhelyen égett." Bárth János: Szállások, falvak városok. Kalocsa, 1996, 76. p. 436 Magyarországi gazdaczímtár. Budapest é. n. (1911), 387. p. 111
