Szarka László - Tóth Károly (szerk.): Alsó- és Felsőszeli a 20. században. I. Társadalomrajz két magyarlakta településről Szlovákiában - Lokális és regionális monográfiák 6. (Somorja-Komárom, 2010)
Történelem és emlékezet a lokális közösségépítésben
hogy folytak az előkészületek a magyar lakosság újabb csoportjainak Magyarországra történő áttelepítésére. Mindezek ellenére - írta jelentésében - „falvainkban már érezhető a szlovák lélek, amely a Magyarországról idetelepült szlovákok érdeme. Járásunk szlovák jellegű, hiszen Galántán is inkább szlovák beszéd hallható, nem a magyar. A járás elszlovákosítása befejezéséhez közeledik.”37 Elemzésünkben a hivatalos szervek jelentésein kívül figyelembe vettük a két Szeli idősebb polgárainak visszaemlékezéseit, illetve az elődeiktől hallott és megjegyzett történeteket is.38 A deportálásokhoz fűződtek a legborzasztóbb emlékek. Míg Galántáról a tehervagon-szerelvény Breclavba, a szlovák-cseh határra érkezett, az idős családtagok és a csecsemők közül többen megfagytak. Erre a sorsra jutott a deáki Laki Mária kéthetes csecsemője, de a Felsőszeliből deportált Vajda Ferenc és Tok Tilda gyermeke is, aki az úton, a szellős, huzatos vonaton született Csehországban. A visszaemlékezők szerint egy jószívű cseh vasutas ugyan bedeszkázta a vagonablakot, de az sem sokat segített a zord idő ellen. Sokan, főleg özvegyasszonyok a családjukkal a Podbožany-i vagy más célállomáson rostokoltak 2-3 hónapig, míg végre valamelyik környékbeli majorságokba vitték őket. A visszaemlékező alsó- és felsőszeliek sűrűn emlegetnek egy bizonyos Černý Jankó nevű bazini lakost. Valószínű, hogy több ilyen „Fekete János” is létezett, aki a bizonytalanságban élő, deportálásra vagy kitelepítésre váró széliektől potom pénzért megvásárolta a lovakat, szarvasmarhákat, a sertésállomány nagy részét. A rettegésben élő gazdák ugyanis nem tudták pontosan, mit vihetnek magukkal, mit nem. Különösen a deportáltak fizettek rá a vásárra, hiszen visszatértük után ennek az eladási árnak a sokszorosán vásárolhattak aztán maguknak legalább egy sertést, ha másra nem futotta a pénzükből. Megszólított visszaemlékezőink még hatvan év távlatából is azon elmélkedtek, miként lehetséges, hogy ugyanazok, akik 1938 novemberében magyaros ruhában, a köztársasági elnök fényképét égetve fogadták a magyar katonákat, alig hét év múlva a reszlovakizáltak táborát gyarapították. Persze, voltak olyan családok is, amelyek végigszenvedték az egész világháborút, a férjek részt vettek Erdély, Jugoszlávia megszállásában, visszatértek a Dontól, s miután többet szenvedni nem bírtak, reszlovakizáltak. Megértették őket. A felsőszeliek szeretettel emlegették a breznóbányaiakat, akikkel cseregyerek kapcsolatuk volt. A breznóiak jártak Felsőszelibe „magyar szóra”, a felsőszeliek pedig Breznóbányára szlovákul tanulni. Ezek a breznóbányaiak figyelmeztették a szélieket a fehérlapokra, a deportálásokra. Egy teherautónyi szeli fiatalt elvittek Breznóbányára s ott munkát találtak a számukra. így azoknak nem kellett a Szudéta-vidékre menniük, az események jobbra fordultával pedig hazamentek. A mai kor emberei, akik szerencsésnek mondhatják magukat, mert nem kell szembesülniük hasonló kényszerű döntéshelyzetekkel, a két Szeli magyar népessége által megélt konfliktusokból, azok máig ható emlékéből talán megérthetik, mit is jelentettek és jelentenek a második világháborút követő évek a csehszlovákiai s általában a közép-európai kisebbségi magyarok számára. 37 ONV Galanta, 5. számú doboz, 8/1948 prez. 38 A beszélgetéseket 2009. április 14-én Alsószeliben, április 20-án Felsőszeliben az alábbi polgárokkal folytattam: Alszőszeli: özv. Takács Terézia 88 éves, özv. Katona Kálmán 84 éves, Pukkai Árpád 77 éves, Dobri László 74 éves, Bartos Ferenc 70 éves; Felsőszeli: Szabados László 68 éves, Mikus János 84 éves, Vajda István 79 éves, Orosz László 62 éves. 144
