Szarka László - Tóth Károly (szerk.): Alsó- és Felsőszeli a 20. században. I. Társadalomrajz két magyarlakta településről Szlovákiában - Lokális és regionális monográfiák 6. (Somorja-Komárom, 2010)
Történelem és emlékezet a lokális közösségépítésben
Történelem és emlékezet A mátyusföldi magyarok kényszertelepítéseinek a következményei rendkívül súlyosak voltak. A kitelepítésekkel és a reszlovakizációval járó migrációs és asszimilációs veszteségeket az 1950. évi népszámlálás adatai tükrözték. A szlovákiai magyarok lélekszámának - mint utóbb kiderült - átmeneti csökkenése mellett a közösség súlyos anyagi veszteségeket is elszenvedett. A csehországi kényszermunkáról visszatértek igen sok esetben már soha többé nem kerülhetek vissza lakóházaikba. A földtulajdonok elkobzása, idegen telepeseknek való kiutalása, a lakosságcsere nyomán kialakult felemás helyzetek ezrei sok milliárd dollárnyi vagyoni veszteséget okoztak a felvidéki magyarságnak. A Szenc-Diószeg-Galánta-Vágsellye városláncolathoz kapcsolódó magyar többségű településsávban elsősorban a városi népességen belül sikerült a korábban is meglévő soknemzetiségű jelleget felerősíteni. A falvak, köztük Alsó- és Felsőszeli elvesztette ugyan „színmagyar”, 95 százalékot is meghaladó magyar jellegét, de a szlovákság a hatalmas méretű népességcsere ellenére mindvégig kisebbségben maradt benne.68 Paradox módon a szlovákiai magyar közösség túlélését 1945-1949 között elsősorban két, magyar szempontból eredetileg negatív tényező, a lakosságcsere-egyezmény megkötése, illetve a tömeges reszlovakizáció, valamint a magyar kisebbség teljes felszámolását célzó csehszlovák követeléseknek a párizsi békekonferencián a nyugati szövetségesek részéről történt elutasítása eredményezte. A magyar kormány a lakosságcsere-egyezmény megkötésével látszólag szabad utat engedett a kitelepítéseknek. Az egyezmény kínálta diplomáciai lehetőségeket azonban mind a prágai kormánnyal szemben, mind pedig a szlovákiai magyarság teljes felszámolását a párizsi békekonferencián támogató szovjet kormánnyal szemben sikerült maximális mértékben arra felhasználnia, hogy a lakosságcsere a cserekvóta minimális keretei között és rendezett anyagi feltételek mellett menjen végbe. Ráadásul a bilaterális megállapodáson nyugvó lakosságcsere-egyezmény keretében Magyarországra telepített szlovákiai magyarok jelentették a diplomáciai zálogát annak, hogy a budapesti kormány képes volt megakadályozni az egyoldalú kitelepítés gondolatának megvalósítását, és a párizsi békeszerződés a két országot a még szülőföldjén maradt magyarok további sorsát illetően is kétoldalú megállapodásra kötelezte. A másik negatív döntés, amely végső soron hozzájárult a szlovákiai magyarság fennmaradásához, kétségkívül a reszlovakizáció volt. A felvidéki magyarok fehérlappal nem rendelkező, tehát Magyarország befogadására nem számítható többsége részére - az adott rettenetesen nehéz helyzetben - ez volt az egyetlen maradási lehetőség. A kérelmet benyújtók többsége ezt az opciót kezdettől fogva a szülőföldön maradás egyetlen lehetséges megoldásának tekintette s mint a kisebbik rosszat tudatosan választotta. Más kérdés, hogy a közösség természetes önkorrekciós készsége a reszlovakizációt, mint a jogfosztottság kísérő jelenségét, a szlovák társadalom által többször felrótt nemzeti megbízhatatlanság vádját többféleképpen próbálta feldolgozni. 68 Az 1941-ben 3950 lakosú Felsőszeliből Csehországba deportáltak 1013 személyt, Magyarországra telepítettek 1321 magyar nemzetiségű polgárt, az otthon maradók száma pedig mindössze 1160 fő volt. A kitelepítettek helyére 324 szlovák család érkezett, döntő többségében Tótkomlósról és környékéről. Danajka 2003: 158. Alsószeliből 778 személyt telepítettek át a lakosságcsere keretében Magyarországra. Pukkai 2007: 163. A központi levéltári források alapján a két település kitelepítési veszteségének végösszegét - Felsőszeliből 1169 fő, Alsószeliből 771 fő - másként határozza meg Popély 2002. 119
