Szarka László - Tóth Károly (szerk.): Alsó- és Felsőszeli a 20. században. I. Társadalomrajz két magyarlakta településről Szlovákiában - Lokális és regionális monográfiák 6. (Somorja-Komárom, 2010)
Történelem és emlékezet a lokális közösségépítésben
zárt rendű rokonsági viszonyok ereje kitapintható ezekben az emlékképekben. A földhöz, faluközösséghez, rokonsághoz való viszony 20. századi radikális változásai a csehszlovákiai kisebbségi korszak első két évtizedében még alig érintették meg ezt a közösséget. Mint ahogy a két település magyar jellegében is alig mutatkozott néhány repedés. Jóllehet a „magyar időkben” nyaranta továbbra is érkeztek szlovák napszámosok Nyitra és Trencsén megyéből, vélhetően az 1918 előtti szlovák aratómunkás-migráció hagyományait követve, sőt voltak olyan évek, hogy a távoli Tótkomlósról mentek a mezőgazdasági segédmunkások. Mindez azonban 1945-ig alig hatott a két Szeli etnikai karakterére, azon belül a magyar etnikai túlsúlynak a kisebbségi körülmények között is változatlan fennmaradására. Amint azt kötetünk Bányai Viktória és Kormos Szilvia, illetve Pukkai László által jegyzett tanulmányának gazdagon adatolt és dokumentált elemzései bizonyítják, a szeli zsidó családok 1944. évi elhurcolása, meggyilkolása, illetve az 1945 utáni csehszlovák homogenizációs nemzetállami törekvések - a magyarokkal szemben választott kényszermigrációs, kényszerasszimilációs intézkedések - rövid négy-öt év leforgása alatt gyökerestül felforgatták a két Szeli megállapodott vallási, etnikai szerkezetét. Magyar nemzetiségűek aránya 1921-2001 (%) 1921 1930 1961 1970 1991 2001 Alsóhatár-89,3 92,4 93,8 93,30 Alsószeli 99,40 96,8 69,6 73,4 77,2 78,04 Felsőszeli 95,40 90,3 65,4 69,1 70,0 67,01 Az 1938. novemberi „visszacsatolás” után új időszámítás kezdődött: a „magyar idők”-től mindenki sokat remélt. A két faluból igyekeztek felélénkíteni az anyaországi, főként a budapesti kapcsolatokat. Sok család küldte gyermekeit cselédlánynak a fővárosba, mások a pesti piacokkal próbálták pótolni az elvesztett pozsonyiakat. Ugyanakkor a világháború közelsége is egyre jobban rányomta bélyegét a magyar idők mindennapjaira. A vidék közvetlenül határrégióvá vált, Galánta határváros volt, nagy vasúti állomással, ahonnan egyre gyakrabban kellett bevonulniuk a férfiaknak. „Aztán elkezdődtek a bevonulások: jövök haza, nem jövök haza... Minden bevonulót megünnepeltünk, elbúcsúztattunk szépen, aztán meg elkísértük őket gyalog az állomásra. Galánta csak tizenegy kilométerre van Szélitől. Minthogy főútvonalon feküdt Galánta, láttuk a katonaszerelvényeket. Nekem a családban csak az egyik unokabátyám halt meg, ő is már a háború legvégén. 1945. február 13-án volt az utolsó bevonulás, akkor már mindenkit, a leventéket is vitték. Ők nem értek el még Pozsonyig sem, ott kaptak egy légitámadást, s ott halt meg. Holttestét hazahoztuk, otthon temettük el őt.”45 Mindkét Szeli életében fontos kiegészítő szerepet játszottak a zsidó családok. Adatközlőink közül hatvan évvel a holokauszt után többen is fel tudják sorolni az összes zsidó családot, sőt sokan akár név szerint az egyes családok tagjait is. „A zsidókra is jól emlékszem, nagyon jól emlékszem. Az Alszeren egy család sem élt. Suttonyban laktak a Müllerek, az egyik Lajos, a másik nem tudom, mi volt a neve. Aztán a Malommal szemben, a Szél utcán lakott a másik Müller meg a Deutschok a Kétsor utcán. A Müllerek először marhakereskedők voltak, s amikor elvették az ipart tőlük, a Kürti Dezső lett a keres45 Keszeli Árpád (1927), Zomba. Ill
