Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Gyulai Éva: Nagytárkány birtokosai és adózói a 16 - 17. században
Ha az újabb generációváltást vizsgáljuk 1579 és 1591 között, néhány jobbágy családfő mindkettőben szerepel: Angyal Miklós, Kocsis Imre, Máté Márton, Tompa Mihály, Vajda Péter, Varga Péter, őket tekinthetjük a nagytárkányi paraszti társadalom legtekintélyesebb tagjainak. A generációváltást az alig több mint tízéves időszakban is nyomon követhetjük a törzsökös családokban: Kocsis Imre - Imre, István; Korcsma Benedek, Márton - Márton, Tamás; Móré László - András; Paci Gáspár - Pál, Tompa Mihály - Mihály, Péter; Tót Tamás - György; Török Orbán - István; Kovács Balázs, Máté - Antal, János, Bálint, Mihály; Varga Balázs, Mátyás, Péter - Gergely, István. A 16. század végén alig tűnnek fel újabb jobbágyi családok, talán csak a Cékei családot sorolhatjuk ide (amely 1568-ban még Kistárkányban adott dézsmát), de új nevek a Gerő, Gerébfi, Szekeres, Lengyel, Móré is. Az adózók közel harmada azonban nem telkes jobbágy, illetve nincs értékelhető gabonatermése, ezért 10-en kereszténypénzt fizetnek. Korábban jobb volt az arány, 1579-ben még csak az adózók kb. lA-e tartozott a zsellérséghez, ami egyértelműen szegényedést mutat. Bár a zsellérség mint társadalmi csoport nélkülözhetetlen a jobbágyi társadalomban és főként a gazdaságban, hiszen a gazdag parasztcsaládok, földesúri és egyéb üzemszervezetek gazdálkodása elképzelhetetlen szabad munkaerő nélkül, a zsellérség arányának egy emberöltő alatti növekedése a szegényedés jele is lehet, ami a háborús időszak és a gazdasági recesszió következménye. A zselléri státus egyébként sokféle állapotot tükrözhet, mást jelenthet a zsellér a földesúr telekszervezetében, megint mást az adórovóknak és a dézsmaszedőknek, akik a parasztok pillanatnyi adóképességét veszik figyelembe, sa telki állományból nem részesülő, más jobbágytelkén vagy más házában élő személy mellett az is kereszténypénzt fizet, aki telkes jobbágy ugyan, de valamilyen okból éppen nincs számottevő jövedelme a telki gazdaságból. A zselléri jogállás valódi tartalmának feltárásához többfajta forrás szükségeltetik, az állami és egyházi adó jegyzékeit össze kellene vetni a földesúri joghatóságra vonatkozó családi, uradalmi iratokkal, ezek hiányában nem dönthető el a zsellérség jellege. A 16. és 17. század fordulóján a törökkor legnagyobb pusztulással járó háborúja zajlott, melyet a kortársak „hosszú", a történeti hagyomány pedig „tizenöt éves háború” megnevezéssel illetett. A háború kezdeti időszakában 1595- ben még mindig 33-an adtak gabonadézsmát Nagytárkányban,155 míg 1596-ban az adóporták száma 2,5,156 vagyis 1 adóporta mögött kb. 13 dézsmafizető jobbágyháztartás bújik meg. Ha ezt a számítást korábbra is elvégezzük (1549-ben 5 adóporta - 1548-ban 17 jobbágy; 1567-ben 3 adóporta - 1568-ban 16 dézsmafizető jobbágy), más arányszámot kapunk: 5,6 és 5,3 jobbágy/adóporta, vagyis a század vége felé egyre több jobbágy, illetve termelő állítja elő a közel ugyanolyan adóképességet, ami feltétlenül együtt járt a népesség gyarapodásával is. 155 MOL E 158 Zemplén 1595/1 156 MOL E 159 Zemplén 1596 93
