Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)

Sz. Tóth Judit: Jeles napi szokások és hiedelmek

Mivel a boszorkány ártó tevékenysége elsősorban az állattartásra irányult, a hozzá fűződő hiedelemanyag lassan elszegényedett, mára gyakorlatilag el is tűnt.

A nagytárkányiak szerint a szomszédos Kistárkányban voltak olyan asszonyok, akik „tudtak”: valóban gyógyítottak, ismerték a gyógynövényeket és más hasznos eljárást. Mások tanácsot adtak valamilyen mágikus eljárásra, pl. féregűzésre, patkányűzésre.

„Itt laktunk egy helyen a faluba. És rengeteg patkány vét nálunk az ólba, a tehenólba. Hát hogy ki mondta a húgomnak, hogy mit kell csinálni, nem tudom... Hogy kilenc patkánylyukbul kellett földet szedni. És ő meg szedett. Mikor megszedte a fó'det, és mikor megyen egy szekér előtte, arra dobja fel, de úgy, hogy aki rajta ül a szekeren, nehogy észre vegye. Hát úgy csinálta a testvérem. És tessék elhinni -jött egy tehenes szeker, ű oda ráhajította, és közbe az asszony (a szekéren) mamának kománéja vöt. Egyszer azt mondja, hogy:- Jaj, hát annyi patkány van nálunk - azt mondja -, de még nem is félnek! Hogyha meglátnak bennünköt, félnének, elszaladnának. Nem, azt mondja, csak szembe áll velünk oszt néz. Hogy hogy került oda, nem tudom. Hát osztán mama nem mondta, de nálunk meg egy se vöt. Hát hogy aztán valóba igaz vöt-e? Vagy nem volt igaz? De nálunk patkány nem volt. ”

Némelyek a hajdani pásztorok közül is természetfeletti erővel, különös tudással rendelkeztek. A tudós pásztor alakját az egész Bodrogközben - ahol meghatározó jelentősége volt az állattartásnak - számos elbeszélés őrzi (Balassa 1975; Viga 1996). Ezek a pásztorok nemcsak a jószágok gyógyításához értettek, hanem értették a módját, hogyan lehet összetartani vagy akár szétszalasztani őket.

„Ez nálunk, itt történt. Mán az én időmbe, mán olyan tíz éves is voltam. Hogy egyik ember szeretett volna csordás lenni, és nem választották meg, hanem egy másikat választottak. És a ’ meg, hogy bosszút álljon, elment valahova, ahol tudta, hogy tud rontani. Az ember. És akkor valami olyan rontást hozott, vagy csinált, hogy... délre mindég szokták a teheneket hajtani a délőre. Delelni, közel a vízhez. És mikor odahajtották, a tehenek neki a víznek! Az egész csorda. Keresztül a vízen, keresztül a tőtésen, bőgve, ordítva, szaladva, cikázva. Hát nem tudták mi van. Hát azt mondták, hogy rontás... oda vöt, ahol deleltek elásva valahova. Na és akkor ez a másik ember, elment szintén egy olyanhoz, aki tudott szintén így rontani., Az meg csinált erősebb rontást. Úgyhogy ezt mán én is láttam szememmel, hogy az öreget, aki nem lett a csordás, hogy a rossz lelkek összetörték. Hogy rámentek éjjel, és összetörték. Még meg is égették! Az öregnek olyan vöt az arca, hogy fényes és fekete vöt. Azt mondta az ember, megtalálta ott, ahol deleltek a tehenek, hogy oda volt elásva valami döglött kutyának a feje, és hogy abba vöt a rontás. No és megszűnt a rontás. ”

Ebben a történetben felismerhetők a táltos és a garabonciás alakjához fűződő jellemzők (viaskodás, a legyőzött „összetörése”).

A garabonciás, ez az emberfeletti erővel felruházott személy a 20. század elején még Nagytárkányban is ismert volt A korabeli gyűjtő szerint a garabonci422