Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)

Szilágyi Miklós: Összefüggések és kölcsönhatások: halászat - sporthorgászat - orvhalászat

egy föld nélküli család, annál inkább rá volt utalva, hogy az élelemszerzésnek ezt a lehetőségét is megragadja. A saját fogyasztás mennyiségének, s ezáltal a létfenntartáshoz való hozzájárulás mértékének valószínűsítéséhez azonban elégtelenek az emlékezetből merített s a múltat nosztalgikusan szemlélő adalékok. Célszerűbb tehát meg sem kísérelni arra felhasználni a folklóremlékeket, amire teljességgel alkalmatlanok.

Az lehetett a reális célom, hogy a halászati technikának a nagytárkányiak emlékezetében élő és a kényszerűen az orvhalász gyakorlatba visszaszorult elemeit hasonlítsam össze azzal az ismeretanyaggal, amely a magyar néprajzi kutatásokban felhalmozódott. Ennek az összehasonlításnak - talán meglepő - eredménye, hogy az igen archaikus halászati módszerek, azok, melyekről 50-100 évvel ezelőtt félig-meddig a múltba tűnt „régiességekről” emlékeztek meg az előttünk járó etnográfusnemzedékek, szinte napjainkig megőrződtek, s bár a dolgozatban szövegemlékként idézem őket, érződik mögöttük a személyes munkatapasztalat. És persze nem azért őrződtek meg, mert a nagytárkányiak öntudatos hagyományőrzők, s megvárták, míg egy etnográfus egyszer valamikor megörökíti a homályos „régmúltról” egyet-mást eláruló speciális tudásukat. Azért őrződtek meg, mert - változzanak bármilyen nagyot a halászat feltételei - működőképesek maradtak külön-külön, s mert a vizek és halak tulajdonságaihoz variábilisán alkalmazható tudásegészt alkottak, felkínálták az egyén számára az „éppen legjobb” kiválasztását: az adott körülmények között, az aktuális munkafeladat elvégzésére tulajdonképpen nem volt alternatívájuk.

Azokkal a párhuzamokkal értelmeztem a nagytárkányaik - valamikori halászok, ma sporthorgászok vagy/és orvhalászok - halászati technikával kapcsolatos tudását, melyek a magyar néprajzi irodalomban, elsősorban a Felső-Tiszavidék és a Bodrogköz halászati módszereit ismertető dolgozatokban benne foglaltatnak. Azt a tapasztalatom summázhatom, hogy nem akadt a terjedelmes interjúk közben egyetlen eszköz, halfogási módszer sem, melynek ne találtam volna meg a magyar szakirodalomban a párhuzamát. Vagyis: a nagytárkányi halászatnak nincs olyan részeleme, mely ne lenne értelmezhető a Tisza-vidék felé mutató népi kapcsolatokkal.

Vannak persze az itteniek halászatának olyan elemei is szépszámmal, melyeknek a szlovák halászatban szintén fellelhetőek párhuzamai (L. pl.: Martinka 1930-1931; Mjartan 1952; Mjartan 1984). Ezek azonban olyan elemek (pl. a húzóháló és a tükörháló, egyes varsa-formák, hajtóhalászati kishálók), melyek - az évszázados intenzív népi kapcsolatoknak köszönhetően - több nép sajátjai: nincs etnikus vonatkozásuk. Ezért lehetetlen az esetleges átadásról-átvételről érdemi véleményt megfogalmazni. És indokolatlan azt valószínűsíteni, hogy a nagytárkányi magyarok alkalmasint nem a közvetlen „szomszédságból” vettek át (mint állítják), hanem a szlovák halászok révén ismertek meg egyes eszközöket, módszereket.

376