Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Szilágyi Miklós: Összefüggések és kölcsönhatások: halászat - sporthorgászat - orvhalászat
mazkodás esetén is jelentősen növelhette a halász a fogás esélyét, ha a száklábak között, keresztben és egymás fölött, 3-4 őrfonalat feszített ki, a találkozásuktól főzsinórt vezetett fel, ennek végére egy pálcácskát kötött, mely (mint a horgon a pedző) jelezte számára, ha halmozgás van - ilyenkor kellett emelnie. Kísérleteztek a halaknak a háló fölé csalogatásával is: „Vót itt N. P. bácsi, Cí felfűzött tengerit, oszt’ azt belekötötte keresz'be-kasba - de hát az semmise. ” Illetve: „Éccaka nejlonzacskóba a villanylámpát beletette az emelőszákba, meggyú'tóttá, és úgy világított. Mentek a világosságra. Találkoztam vele, nem én csináltam. ” Bár az emelőzés közben szokásos világításnak (persze nem az elemlámpának) idézhetőek párhuzamai (A világításra lásd: Szilágyi 1995, 64), a nyilatkozóknak e módszerektől elhatárolódó megjegyzései is sejtetik, hogy Tárkányban aligha juthattak túl a kísérletezésen. A terjedelmes s a vízben ázva elnehezedő hálót persze akkor is nehéz naphoszszat folyamatosan felemelni-leengedi, ha jelző szerepű őrrel vagy a halak csalogatásával a minimálisra csökkentik a meddő próbálkozást. Könnyítésképpen a nyél végéhez kötelet szoktak kötni, és ennek segítségével - mintha egykarú emelő lenne - végezték az emelést: „Vót egy hosszú kötél, a rúdnak a végihez vezetett neki egy kötél. Ez a rúd stabilan be vót szúrva az iszapba vagy a fő'dbe, attúl függ, oda vót téve a lába, hogy ne csússzon ki, és ahogy leengedte a vízre, avval a kötéllel mindig emelgette." Az ilyen megoldás egyébként általánosan elterjedt a magyar halászatban: a vízparton, illetve állványszerű, erre a célra kialakított ülőhelyről végzett emelőzés szükségszerű feltétele volt a kötél (Pl.: Herman 1887, 306-307; Gönyey 1926, 11-20; Ecsedi 1934, 185-191; Szilágyi 1980, 34-36). A szákolásnak persze nem annyira a nyár, mint - különösen legidősebb informátoraim ifjúkorában - a tél volt az évadja. Akkora leket vágtak, hogy a 2x2 m-es háló kényelmesen beleférjen, a száklábak közé őrfonalakat feszítettek, egy kis vesszőcske volt a felvezetett zsinór végén a pedző. „Az mutatta, hogy nekiütközött, akkor ráemelt. Az rendszerint megvót, mer’ a hal nem tudta, hogy merre forduljon: vissza kéne neki fordulni, akkor az emelőbe mán benne van, mer’ nagy öble van neki. Ugye, ő lefele húz, az mán biztos fogás, abbúl nem megy ki. ” így halászva nem nyéllel, hanem láb közül emelgettek a káva kereszteződéséhez kötött kötél segítségével, és - ha folyóvízen halásztak - a négy száklábra súlyként egy-egy anyacsavar került, hogy a háló egyenletesen szálljon le és üljön meg a meder fenekén. Az így felszerelt és használt szák lényegileg ugyanolyan, mint a Gönyey (akkor még Ébner) Sándor által az 1920-as években megfigyelt és fényképezett aisó-bodrogközi vasasszák volt (Gönyey 1926, 12-16). Az emlékezések pedig arról tanúskodnak, hogy a nagytárkányiak ismerték ennek az emelőháló-változatnak hajtással kombinált és közösségben megoldott használati módját is, mely a Felső-Tisza-vidék mellékfolyóinak, különösen a Bodrognak és a Bodrogköznek a legjellegzetesebb téli és kollektív eljárása.18 18 Pl: Herman 1887, 392-395; M. Kiss 1931, 119; Ecsedi 1934, 219-221; Szilágyi 1980, 38-41; D. Varga 1984, 62; D. Varga 1989, 65; D Varga 2004, 53-56. (a budapesti Néprajzi Múzeum az 1980-as években - D. Varga László kezdeményezésére és szervezésében - filmet is készített a nagykaposiak jég alatti, közös szakos halászatáról). 363
