Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Szilágyi Miklós: Összefüggések és kölcsönhatások: halászat - sporthorgászat - orvhalászat
Sokat mondó tehát az ilyen állásfoglalás: „Én hogy láttam? Nekem nem egy, nem kettő vót, de sose ’ használtam. Én amit tanáltam, összeszedtem. Mert erre legjobban haragudtam [...] Vót ami vasvillábúl vót csinálva, az négyágú, meg vót csinálva mind a négy ága [azaz: mindegyik szakás volt], vót olyan, hogy minden második foga ki vót törve, vót ami drótbúi vót összehegesztve, olyan is vót kétágba, háromágba.” Arra a kérdésre pedig, hogy látott-e vele halászni: „Nem is olyan régen! Istenem, mikor itt megindult a halastó, körülbelül 8 éve, a csuka ívott, beállt a vízbe, a szigony a kezébe, és ott szúrta le a lába mellett a csukát, úgy szedte össze.” A szigonyozás lebecsülése/elitélése persze a magukat amúgy „törvénytisztelőnek" tekintő nagytárkányi halászok körében sem szükségszerű, hisz ilyen, a múltba utalt vélekedést is rögzítettem: „Régen vót nekem is, villából csinálták a kovácsok, nekem is csinált, Cs. Pistának hrtták azt a kovácsot, egy kétágú szigonyt, hát valamerre még most is megvan. Azt lehetett nyáron is használni, ilyen helyen, ahun tudta az ember, hogy a hal megyen [...] Itt a temetőnél vót egy hajlat, és a Hóttiszábúl mingyán, ugye, folyt átfele a víz, egy nagy gödörbe folyt bele a vize, s láttam, hogy jön a hal is bele. [...] Lehetett benne szúrni is, szigonnyal. Szúrtam is ilyen 5, 6 meg 7 kilós potykát, nem is egyet, se nem kettőt!” Ez a beszámoló sem jelenti persze a szigonyhasználat rendszerességét. Arról árulkodik inkább, hogy a vizek apró rezdüléseire is figyelmes halász minden, az alkalomhoz illő, amúgy nagyon is esetleges eszközt igyekezett felhasználni - nehogy elszalassza az éppen felkínálkozó lehetőséget. Ugyanennek a beszélgetőtársamnak ugyanis arról szintén volt emlékezetes élménye, hogy egy, a kiáradt vízben, a csalamádéban (sűrűn vetett kukoricában) felfedezett nyolckilós potykát kaszával vágott le, máskor, mert éppen a gilisztaszedésre használt ásó volt a keze ügyében, ezzel vágott derékon egy ötkilós potykát, s mivel vadásztársasági tag is volt, többször előfordult, hogy vadászpuskájával lőtt le egy-egy, a vízfelszín- és part-közeiben felfedezett termetes csukát, harcsát. Ezekben az élményekben nem a halfogásra használt eszköz esetlegessége, hanem a zsákmányolóösztön mindenekfelettisége az igazán tanulságos. Arról vall, hogy ha alkalom adódik, ki kell használni, akár illegálisan is a szigorúan tiltott szigonyt - ez az emberi nem zsákmányolóösztönének örök érvényű parancsa. Ugyanígy: az emelőhalászat fogalmi körébe tartozó, de alkalmi és igen egyszerű eszközzel, esetleg más funkciójú póteszközzel megoldott halfogás esetében sem azt szokta mérlegelni a halfogó, hogy módszere az „igazi halászat" -„orvhalászat” összehasonlításban vajon minek is minősülne. Ha valaki főzni-sütni alkalmas méretű és mennyiségű halat fedezett fel az áradás után visszamaradt vízállásban, a minden háztartásban közönséges kast ragadotta felnőttek a nagyobb méretű szalmahordót, a gyerekek krumpliszedőt - és azzal ment halászni: kétoldalt fogta egy-egy személy, s a sekély vízben előre mozgatva igyekeztek alámeríteni a kast a látott halnak. Bár „segédeszközként” a halászok/horgászok gyakran kézbe vett (a hálóba került, horogra akadt hal megfogását megkönnyítő) szerszáma volt a mereggyű - horgásznyel360
