Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Szilágyi Miklós: Összefüggések és kölcsönhatások: halászat - sporthorgászat - orvhalászat
tói, ha lemegy egy kis pedzőssel halászni. [Régen] jött az ellenőr: na, fiam, fogtál valamit? Nem így kell, úgy kell - direkt izélték, hogy tanuljuk meg azt a halászatot, hogy minél több tagja legyen annak a társulatnak. " Közben pedig szemet hunynak az igazi orvhalászok garázdálkodása felett! A nagytárkányi halászat/horgászat néprajzi tanulságainak itt következő öszszefogialása azt tükrözi, hogy (amennyire lehet egy messziről jött idegennek) igyekeztem azonosulni informátoraim felfogásával: „élőként” mutatom be a kényszerű körülmények miatt ma már csak az emlékezetben élőt, s nem ítélem el azokat a kényszer-orvhalászokat, akik nemcsak idézgetik, hanem napi gyakorlatukban is továbbéltetik (mert másképp nem lehet, illegálisan) a több évszázados halászmódszereket. Az értelmezés legfőbb szempontjának az etnográfiai jelentőséget: különösséget avagy általános elterjedtséget tekintem. Nem ahhoz mérem hozzá tehát a 2004-ben - lám - még mindig fellelhető igen régies, gyakran az 50-100 éve megfigyelttel lényegileg azonos értékű, azokat újabb meg újabb részletekkel még ki is egészítő néprajzi adalékokat, hogy az éppen hatályos rendelkezések szerint mit szabad és mit nem szabad egy sporthorgásznak. Hiszen arra figyeltem a gyűjtés során is, hogy milyen volt s milyen manapság a más-más jogi helyzetű halfogók tapasztalatainak egymásba épülése, egymásra hatása, a halász- és horgász-tudásanyag kölcsönös ide-oda áramlása. A halásztársulat és a gyalmos halászat A nagyhálós és kisszerszámos halászat legális lehetőségét az 1960-1970-es évekig biztosító halásztársulatról, melynek működését minden informátorom „eszményi" időszakként emlegette, igen nehéz hiteles képet alkotni. Annyira közel vannak az egykori társulat tagjai: a „híres” nagytárkányi halászok, hogy a kollektív emlékezet őrzi a nevüket, és azt is, hogy nem voltak főfoglalkozású halászok, de a halászat volt a szenvedélyük. Sőt, a jelentéktelen apró részletek is megőrződtek velük kapcsolatban: a halászok körül tébláboló kisgyermek emlékezetében ma is élénken él, hogy „vöt olyan négykerekű kis szekerjük, és annyi halat fogtak: azzal a szekérrel húzták haza, úgy az emlékezetembe ' van, hogy meg tudnám mutatni azt a helyet." A szervezeti forma lényegéről: a nagyobb szervezeti egységbe tartozás, a vízhasználat jogi feltételeiről és körülményeiről azonban nincsenek egyértelműen értékelhető adataim. A Királyhelmechez, majd a szétválás után Ágcsernyőhöz tartozás (az oda fizetett tagdíj, s ezen az alapon a közös vagyon számontartása) és ezeknek a - talán járási - szervezeteknek a keretében a nagytárkányi kompánia önállósága nyilván úgy értelmezendő, hogy az emlegetett adminisztratív központok szervező, irányító szerepének tudomásul vétele volt a kisszerszámokkal való legális halászkodásnak és az önálló nagyhálós csapat megszervezésének feltétele. Azt viszont nem tudtam kideríteni, hogy a nagyobb szervezeti egység avagy a helyi kompánia bérelte-e - és kitől - a nagytárkányi határban található halászóvizeket. A helyi szokásjog mintha a szocialista korszakban is elismerte volna a „halászóvíz a parti birtok tartozéka” ősi jogelvet, mely - a megváltozott körül-350
