Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Viga Gyula - Viszóczky Ilona: A hagyományos gazdálkodás jellemzői és változásai
keznek: az utóbbi hosszabb nyakú volt - említik néma liba néven is -, csak nyújtogatta a nyakát, nem bizsergett mindig, mint a másik. A cseh liba sokat tojt, de nem ült meg, a másik viszont rendre kiköltötte azt a 10-12 tojást, amit kitojt. A kacsa fe/iértollú fajtáját a tolla miatt szerették, elterjedését vélhetően a gépi keltetés segítette, a pekingi kacsa keltetése viszont otthon is általános volt. A kacsatojást tyúk alá is tették kikölteni. A frissen kikelt kislibát és kiskacsát néhány hetes koráig apróra vágott csalánnal táplálták, amibe egyre nagyobbra darált kukoricát kevertek. Darát kapott a kiscsirke is, az 1950-es éveket is megért kődarálók szinte kizárólag az aprójószágnak való aprítást szolgálták.38 A liba és a kacsa elsődleges hasznát a hús jelentette, mind a fogyasztásban, mind az értékesítésben. Bár a háború előtt a zsidó meccőtői a parasztok is vásároltak, kevés hús volt, a télen vágott sertés húsa nem tartott ki egész évben. A libát levágták soványan, de tömték is, a kacsa hasonlóan hasznosult. A kacsát akkor vágták, mikor már meg lehetett tépni: akkor már megsült a maga zsírjában. A tömést ősszel kezdték: a kacsát általában 3, a libát 4 hétig tömték, napi 3-4 alkalommal. Az asszonyok leültek, az állat nyakát a lábuk alá vették, fejét oldalra fordították, és kézzel tömték bele a kissé beáztatott és kevés étolajjal leöntött kukoricát. A második világháború után, Magyarországon élő rokonok révén jutott el a faluba a csöves tömőalkalmatosság, de használata nem lett általános. A helybeli zsidóság maga is tartott libát, de szívesen megvásárolták a parasztok kitömött libáit is. A közös gazdálkodás időszakában felvásárlók is jártak a faluba, ők nem hizlalt libát kerestek. Az 1950-es évek végén 20 korona volt a liba kilójának - élősúlyú - ára. Nem volt ritka, hogy évente 25-30 libát nevelt egy-egy család, és 1000-1500 koronát kapott érte. Nagy érték volt a toll is, de előbb minden gazdaasszony a staférungot igyekezett kiállítani, csak aztán adott el belőle. (Adataink szerint a lányoknak legalább két dunnát és négy párnát, a fiúknak pedig egy dunnát és két párnát igyekeztek adni, amihez igen sok toll kellett.) Ha a liba jó időben kelt, háromszor tépték meg, s az utolsó adta a legszebb tollat. Általában hathetente téptek, mikor az állat már kezdte hullatni a tollát. Előtte megfürösztötték valamelyik tóban. A fosztóba összehívták az ismerős lányokat, asszonyokat, volt, hogy húszán is összejöttek. A munkát hasonló módon segítették vissza. Tengerit főztek, bélest, puffancsot sütöttek a vendégek megkínálására. A fosztó hagyományosan társas munka volt, a szórakozás alkalma is, ahol a fiúk, férfiak is megjelentek, s ahol megszokott volt a mesélés, éneklés. A pulyka kényes állat, nem is mindenki szerette, de számos helyen tartották. Az emlékezet nem ad választ elterjedésére, divatjának változásaira. Ahány tojást tojt, arra ültették a megkotlott pulykát, a kikelt állatkát - amíg a méreg ki nem jött a fején - túróval táplálták, meg egy-egy szem borsot adtak neki naponta. Akik szerették, azok dicsérik húsa minőségét és mennyiségét is. 38 Az emlékezet szerint a hordozható vályús, valamint a keretes kézi malmok egyaránt használatban voltak. Vö.: Selmeczi Kovács 1984, 217-233. 326
