Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Viga Gyula - Viszóczky Ilona: A hagyományos gazdálkodás jellemzői és változásai
A faluban sokfelé pányván legeltetik a kecskéket a ház körül, kertek és mellékutcák gyepes fasorain. Húsát most is kevesen fogyasztják: főleg a fiatal gidát vágják, húsát sütik vagy pörköltnek készítik el. Teje sem emberi fogyasztást szolgál elsősorban: inkább a malacoknak adják, beleöntik a sertés moslékjába. Van, aki azt tartja, hogy a legjobb szmeszka (táp) sem olyan hasznos a malacok nevelésében, mint a kecsketej: „mintha fújnák felfelé a malacot, úgy fejlődik tőle”. 5. Aligha rekonstruálható ma már, hogy miként alakult a baromfitartás gazdasági szerepe, vagy hogy a tartásmód módosult-e, s ha igen, milyen módon alakult az elmúlt századok során. A néprajzi irodalom főleg a víziszárnyasok esetében lát oksági kapcsolatot az egyes tájak vízrajzi adottságai és a paraszti gazdasági tevékenység között (összegzőén: Szilágyi 2004, 400. skk.). A baromfitartás egyfajta szerepét már a feudális szolgáltatások is igazolják: a Mária Terézia-féle úrbérrendezést előkészítő paraszti bevallások (investigatio, 1772) szerint báró Sennyei László jobbágyai - dézsma helyett - egy pár csirke és 20 tojás, valamint karácsonyi tyúk, gróf Sennyei Imre emberei pedig 3 tyúk és 35 tojás szolgáltatásával tartoztak (Takács-Udvari 1998, 166). A recens gyűjtések alapján a baromfi elsősorban a családok önellátását szolgálta, a télidőben levágott sertés(ek) mellett ez volt a húsellátás forrása. Emellett csak másodlagos, de nem elhanyagolható az értékesítés gazdasági jelentősége (lásd alább). A tyúk tartása Nagytárkány minden parasztgazdaságában közönséges volt, ám a vagyoni helyzet - főleg a takarmány révén - befolyásolta az állomány létszámát. (Nem kizárt, hogy ez jelentős tényező volt a baromfiállomány összetételében is.) Általában a paraszttyúkokat szerették. Korábban a fajtákra kevésbé figyeltek -jelentőségük csak az előnevelt csirkék megjelenésével, az 1960-as évektől nőtt meg -, inkább az volt lényeges, hogy a kotló alá tett tojások jó egyedektől származzanak. Ennek érdekében néha elcserélték a tojásokat az asszonyok, ám ennek is inkább ott volt jelentősége, ahol nem volt megfelelő kakas a baromfiudvarban. A tyúkok a tollazatuk szerint leginkább piros vagy sárga színűek, a fején tolibóbitát viselő kontyos. A kopasznyakú egyedeket kevésbé kedvelték. Az 1950-es, 1960-as évektől jelentek meg az apró japán tyúkok és kakasok: a baromfiudvar díszeként tartanak helyenként egy-egy párat belőle. Az emlékezet szerint a 20. század elején még elterjedt volt a kappanozás: az ivartalanított kakast kihizlalták, és megsütve fogyasztották (Szilágyi 2001, 85-101). A tyúkkal és csirkével - ellentétben a bodrogközi falvak többségével - nem nagyon piacoztak. Ugyanakkor a nagytárkányi adatok megerősítik azokat a néprajzi megfigyeléseket, hogy a tyúkok tartásának jövedelmével a gazdaasszony rendelkezett (összegzőén: Paládi-Kovács 2001, 777). Esetünkben ez azonban inkább azt jelentette, hogy ha nem volt otthon pénz, s fűszerért, sóért, cukorért, petróleumért kellett a boltba menni, a második világháború előtti zsidó kereskedők néhány tojást is elfogadtak „cserébe”. A tehetősebb családok portáján akár 120-150 csirke is nevelődött, gyakran csak azt vették észre, hogy a kotló előhozta a valami eldugott helyen kikeltett fészekalja csirkét. Jellemzően azonban nagy gondot fordítottak a kotló alá tett tojások kiválogatására. Van, aki ma is lámpázza tojásokat az ültetés előtt: az a jó, aminek a lámpa fényénél felül 324
