Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Bona Bernadett - Páll István: Nagytárkány népi építkezése
Bóna Bernadett - Páll István Nagytárkány népi építkezése Egy település népi építkezésének vizsgálata soha nem vonatkoztatható el földrajzi környezetétől, különösen ha a 19. századi nagyszabású tájátalakitó munkálatokat megelőző időszakot vizsgáljuk. A környezet nyújtotta javak felhasználása a népi építészetben általános alapelvként kezelendő, s nemcsak a kis vagyonnal rendelkezőkre vonatkozik, hanem a nemesség különböző rétegeire is, bár utóbbiaknak nagyobb lehetőségük volt a távolabbi területek építőanyagainak beszerzésére. Ennek fényében tekintjük át Nagytárkány természeti környezetét. A 18. század végi katonai térképek tanúsága szerint a Tisza mindkét partját ártéri ligeterdők szegélyezték, melyek bőven kielégítették a környező települések lakóinak tűzi- és építőfa-szükségletét. Településünk e négy megye, Zemplén, Ung, Bereg vagy Szabolcs találkozásának közelében fekszik: Nagytárkányt a Tisza választotta el Szabolcs vármegyétől, s csak a folyókanyarulat levágása után került kissé távolabb a főfolyástól. Az átvágás után keletkezett „sziget" közigazgatásilag a 20. század elején is még Szabolcs megyéhez tartozott, így a hajdani meder egy részének feltöltődése miatt keletről a település a szárazföldön közvetlenül is határossá vált Szabolccsal. A szomszédos falu, Salamon Ung megyei tiszai átkelő volt Záhony előtérbe kerüléséig, s a só és az építőanyagok vízi szállítása idején Nagytárkány fontos kikötő- és ki-, valamint átrakóhelyként közvetlen kapcsolatban volt Máramarostól Szegedig valamennyi, a tiszai kereskedelem és folyami szállítás által érintett közreműködővel. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy Nagytárkány - bár a Tisza közvetlen közelében települt meg - a Bodrogköz északi részén fekvő település, s ezernyi szállal kapcsolódott/kapcsolódik ma is ehhez a területhez. A szomszédos Kistárkány környékén szakadt ki a Tiszából a Bodrogköz egyik nagy ere, a Tice, mely északon kanyargó, sebes folyású, elég mély medrű, bővizű volt. Kiáradva tengernyi összefüggő víztükörrel kötötte össze a Tiszát és a Bodrogot, s erős kanyargások után Szentmáriánál ömlött a Bodrogba (Valter 1974, 6). A folyószabályozások előtt a Nagytárkányban kirakott sót vagy a Tiszán addig leúsztatott építőanyag egy részét is ezen az éren szállították tovább a Bodrogköz belsejébe, Tokaj irányába. A Tisza és a Bodrog 19. század második felében elvégzett szabályozása gyökeres változást hozott. Általa szárazra kerültek a folyó közeli ártéri erdők, s ezek, valamint a síksági tölgyesek irtása - a vasútépítés szükségleteinek kielégítésén kívül - a Tokaj környéki szőlőültetvények karóigényét is szolgálta. Együttes hatásuk eredményeként megnőtt az évente elöntéstől megszabadult területek ará-273