Viga Gyula (szerk.): Nagytárkány. I. Tanulmányok a község településtörténetéhez és néprajzához - Lokális és regionális monográfiák 5. (Somorja-Komárom, 2006)
Frisnyák Sándor: Táj és ember
A termelő gazdálkodásra való áttérés, az ún. neolitikus forradalom igen hoszszú, a Kárpát-medencében Kr.e. 5000-től 4200-ig tartó folyamat volt. A Bodrogköz korai benépesülésében a táj természeti erőforrásai mellett fontos szerepe lehetett a Zempléni-hegység szerszámkészítésre alkalmas ásványi nyersanyagainak is (obszidián, kalcedon, hidra- és limnokvarcit). A termelő gazdálkodást folytató emberi közösségek - az ökológiai feltételekhez való alkalmazkodás mellett - már tájformáió-környezetátaiakftó tényezőkké váltak: pl. legelő- és szántóföldnyerés céljából erdőt irtottak. A víz formálta őskörnyezet (= nyerstáj) átalakítása a neolitikumtól a magyar honfoglalásig (895) egy-egy kis területen történt. A művelt földek (kultúrtájak) néhány hektáros izolált foltok voltak, és a talaj termőképességétől függően helyük gyakorta változott. A régészeti leletek idő- és térbeli szóródása alapján nem állítható, hogy a kisrégiót folyamatosan lakták. A folyóvízi ártéri síkság láp- és mocsárvilága, gyep- és erdőterületei a legeltető állattenyésztés ökológiai feltételeit biztosították. A folyóhátak, a homokszigetek (gorondok) és a kiterjedtebb akkumulációs homokmezők voltak a letelepedésre és földművelésre alkalmas térszínek. A korai kultúrtáj-kezdemények a 9. század végére többnyire megsemmisültek, visszatermészetesedtek, kivéve a 7. században megtelepült szláv csoportok telephelyeit (Karasa, Karos, Királyhelmec. Nagykövesd, Zemplénagárd). A Bodrogköz a honfoglalás idején és a kora Árpád-korban benépesült. A kistáj természeti erőforrás-kínálata megfelelt a honfoglalók környezetigényének: a nagyállattartás és a földművelés ökológiai feltételeinek. A 10. század első felében a Bodrogközben és környékén - stratégiai okok miatt - jelentős katonai erőket telepítettek le. A Bodrogköz és a Nyírség északi peremvidéke több évtizeden át a magyar nagyfejedelmek hatalmi központja volt (Németh 1979, Révész 1994). A védelmi helyek - pl. a szabolcsi és a zempléni földvár- a kistáj határain kívül, de annak peremén, a Nyírség és a Zempléni-szigethegység területén létesültek. A várhelyek kijelölésében az ősi utaknak is szerepe lehetett (3. ábra). A várak építése környezetátalakítással, igen nagy földmunkával és erdőirtással történt. A védelmi létesítményeken kívül a gazdálkodási térkialakítása is erdőirtásokat és kisebb-nagyobb vízi munkálatokat (pl. fokok és erek létesítését) igényeltek. Az Árpád-korban a természetföldrajzi feltételeknek leginkább megfelelő ártéri gazdálkodás fejlődött ki és hosszú évszázadokra meghatározta a Bodrogköz termelési struktúráját és a földrajzi munkamegosztásban betöltött szerepét. A differenciált ártéri gazdálkodás geográfiai alapjait az amfibikus, váltakozóan nedves-száraz gyepterületek, az erdők, a folyók és a tavak képezték. Az ártéri gazdálkodás legfontosabb ágazata a nagyállattartás volt, amely a Bodrogköz természetes takarmánybázisát, a fokok és erek által elöntött hatalmas gyepterületeket és a legeltetésre alkalmas erdőket hasznosította. Az időszakos elárasztás öntözte és megtermékenyítette az egész árterületet (Andrásfalvy 2004). A Bodrogközben élők tevékenységi rendszerét (legeltető állattenyésztés, folyami, rekesztő, tavi és réti halászat, csíkászat, pákászat és egyéb ősfoglalkozások) a Tisza, a Bodrog és egyéb folyók meg-megismétlődő árvizei szabá13
