Bukovszky László (szerk.): Egy régió története a XI. századtól 1945-ig. Mátyusföld - Lokális és regionális monográfiák 4. (Komárom-Dunaszerdahely, 2005)
Strešnák Gábor: A Mátyusföld újkori nemes társadalma
A taksa fizetésére kötelezett fenti nemesség kategóriájába természetesen ekkor még nem számíthatjuk bele azokat, akik címeres levelüket nemesi státusuk megerősítése gyanánt nyerték. Ezek főként a még középkori gyökerekkel rendelkező birtokos nemesek soraiból kerültek ki. A birtokos nemesek esetében a címeres levélnél fontosabbnak bizonyult, hogy a még középkorban szerzett birtokaikra új adománylevelet nyerjenek, amely bizony sokszor egyedüli hézagpótlójává vált az idők folyamán eltűnt birtokjogi vonatkozású eredeti okleveleiknek. A birtokos, valamint a címeres nemesség között húzódott az a vonal, amit a számában szintén jelentősnek mondható, és középkori jogfolytonossággal rendelkező kuriális nemesség alkotott. Ők azoknak a 12-13. századi várjobbágyoknak voltak a leszármazottjaik, akik a 13. század végére kialakult, valamint a 14. század folyamán kikristályosodott nemesi vármegyéken belül a privilegizált társadalmi réteg részévé tudtak válni. Egy teleknyi szabad földjük után, melyet számukra eredetileg szolgálatuk teljesítése végett középkori várföldekből hasítottak ki, egytelkes nemeseknek is nevezzük őket.14 Az egytelkesek középkori kúriája a hozzá tartozó javakkal az újkor hajnalára már annyira feldarabolódott, hogy sokuk számára a megélhetést sem tudta biztosítani. Az ebből származó maradéknyi ősjuss viszont jogi szempontból döntő horderejű volt, és tulajdonosának kétségtelen nemes voltát bizonyította. A nemesi státus eme formája - tán túlzás nélkül állíthatjuk - a kor felfogása szerint mindenképpen régebbi keletűnek, s így nagyobb horderejűnek számíthatott, mint a pusztán címeres levél útján nemesítést nyert új tömegeké. Talán ez lehet az oka annak, hogy bár a kuriális nemesek az armalistákhoz hasonlóan 1595-től szintén taksát voltak kénytelenek fizetni, taksás nemesi státusukból igyekeztek kivetkőzni. Különösképpen a 17-18. század fordulóján sokasodtak meg azok a hangok, amelyek a kuriális nemesekkel való bánásmódot a megyei birtokos nemességével kívánták egyenlővé tenni.15 Nem sokkal ezután - ha csak rövid időre is - a kuriálisok taksájának fizetése ügyében törésvonal állt be. Szentpéteri Dávid György, Nyitra vármegye alispánja 1726-ban kelt leiratában egy közelebbről meg nem határozott 1723. évi rendelet 6. cikkelye alapján megtiltja a megye területén élő bármely kuriális nemes taksaszedés általi zaklatását16. Pozsony megye 1723. évi taksális összeírásai szintén a kuriális nemes telkeken gazdálkodóknak az adózás eme formája alóli mentességét hangsúlyozták. A Magyar királyi helytartótanács viszont már 1732-ben a kurialisták taksa általi megadóztatását rendelte el.17 Az elkövetkező évek ez ügyben kiadott gyakori ismételt rendelkezései egyértelműen azt bizonyítják, hogy az adóztatási kényszernek csak nehezen tudtak érvényt szerezni.18 Ez mellett Pozsony vármegyének az ügyben folytatott gyakorlati hozzáállása is kérdésesnek tűnik. Német János pusztafödémesi nemes például 1735-ben taksafizetés alóli felmentést kapott, mivel kuriális birtokon gazdálkodott. Hasonlóképpen mentességet élvezett a rétéi Imel Péter is, aki felesége után örökölt kuriális jószágon élt.19 80
