Pukkai László: Mátyusföld I. A Galántai járás társadalmi és gazdasági változásai 1945-2000 - Lokális és regionális monográfiák 3. (Komárom-Dunaszerdahely, 2002)

Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után

kajal, Vízkelet, Hidaskürt, Sókszelőce 2-2, Alsószeli, Negyed, Vezekény, Pusztafödémes, Vágkirályfa, Kismácséd, Nagygurab 1-1.

Az 1950-es év különösen jelentős a szlovákiai magyarság további sorsát illetően. Ez év márciusában volt a második világháború utáni első népszámlálás Csehszlovákiában. A népszámlálás eredményei nem váltották be az államhatalom nem is igen titkolt nemzetállami reményeit, hiszen 367 733 magyar nemzetiségű személyt mutatott ki, azaz a lakosság 2,98 százaléka vallotta magát magyarnak, vagyis 1950-ben a magyarok száma csak 37%-al volt kevesebb, mint 1930-ban.

Még ugyanebben az évben került sor az SZLKP KB kongresszusára. Ezen a kongresszuson az 1938-as évet követően először vettek részt magyar nemzetiségű küldöttek (összesen 18-an, ez a küldöttek 2,1%-a volt); a kongresszuson az említett évet követően először beszéltek a dél-szlovákiai területek gazdasági problémáiról. Szarka László a magyar iskolaügy feltámasztását, a Csemadok megszervezését, valamint a magyar nemzetiségű kommunistáknak a hatalomban való részesedését „a cseh vezetés nagyvonalúságának” nevezi.114

A gazdasági életben ekkor teljes egészében érvényesült a husáki koncepció, vagyis az, hogy a mesterséges asszimilációt gyorsítandó Szlovákiai gazdasági átrendezését is ezen ügy szolgálatába kell állítani. Szlovákia iparosítása munkaerő-igényes volt. A dél-szlovákiai magyarok a jó kereseti lehetőségek miatt rendszeresen ingáztak az épülő ipari centrumokba, majd ezek bizonyos százaléka a szlovák városok kínálta lakásokba költözött, s a későbbiekben nem is tért vissza szükebb pátriájába. Ez a jelenség megfelelt a vázolt elképzeléseknek. Ugyanakkor az iparosítás a szlovák szakemberek Dél-Szlovákiába való áramlását eredményezte, akik csakúgy itt maradtak, mint a magyarok Közép- vagy Észak-Szlovákiában. „A csehszlovák regionális fejlesztéspolitika mögöttes nemzeti szándékairól’’115 beszél a szakirodalom ez esetben is, hiszen nagy szűklátókörűségre utal, ha a tervszerűséget ebben az esetben nem vesszük észre.

A dél-szlovákiai magyarok zöme azzal az elhatározással ment munkát keresni Turócszentártonba, Pozsonyba, Ostravába, Nyitrabányára, hogy „gazdaságilag megerősödve” visszatér szülőföldjére. Egy részük valóban visszatért, kisebb hányaduk viszont nem (ők képezik a népszámlálások magyarságát ezekben a szlovák többségű városokban). Utódaikra ma már nem számíthatunk. A második vagy a harmadik generáció többsége már nem beszéli az anyák, nagyanyák nyelvét, hiszen anyanyelvű iskolákat nem volt módjuk látogatni. Asszimilálódtak.

Dél-Szlovákia iparosításakor tanúi lehetünk a szlovák szakemberek ideáramlásának, végleges letelepedésének, az összefüggő nemzeti területek felhígulásának, a szlovák etnikum állandó növekedésének. Fábry Zoltán az Az Út című lapban már 1936-ban azt írta, hogy magyar nemzetiségű szakember a dél-szlovákiai gyér ipari létesítményekben akkor tölthetett be magasabb gazdasági vezetői beosztást, ha gyermekeit szlovák tanítási nyelvű iskolába járatta. Ez a megállapítás többszörösen érvényes a szocializmust építő, internacionalista elveket hangoztató, elsősorban a kisebbségtől ezt hangsúlyozottan megkövetelő csehszlovák párt- és állampolitikára.

90