Pukkai László: Mátyusföld I. A Galántai járás társadalmi és gazdasági változásai 1945-2000 - Lokális és regionális monográfiák 3. (Komárom-Dunaszerdahely, 2002)
Deportálások a Galántai járásból
Közben a Csehországba deportált személyek közül elég sokan visszaszöktek. A nemzetbiztonsági szervek főparancsnoksága 2305 z prav/46. iktatószámú parancsa alapján ezeket a személyeket el kellett fogni, és rendeltetési helyükre kellett szállítani. E parancs értelmében 1947. július 31-én a Galántai járásból 42 személyt kísértek be fegyveresen Brünnbe. Az 1948. október 25-i 245/1948. számú törvény értelmében azok a csehszlovákiai magyarok, akik 1938. november 1-jén csehszlovák állampolgárok voltak, a Csehszlovák Köztársaság területén volt a lakhelyük, és nem voltak más állam polgárai, visszakapják csehszlovák állampolgárságukat, ha az 1948. november 17-től számított 90 napon belül leteszik a hűségesküi. A „munkaerő-toborzás”-nak nevezett akció keretében Csehországba deportált majdnem félszázezer magyar nemzetiségű lakos nem tudta pótolni a három és fél millió Németországba toloncolt német által hagyott űrt. A munkaerőhiányt ugyan enyhítette, de meg nem oldotta. A szlovákiai magyarok Csehországba telepítésével párhuzamosan Szlovákiában a Szociális és Földművelésügyi Megbízotti Hivatal, valamint a Szlovák Telepítési Hivatal irányítása alatt a 41/1947. számú törvényrendelet alapján megkezdődött a belső telepítésnek nevezett, a gyakorlatban már kipróbált akciók sorozata. A belső telepítés a 245/1948. számú törvény elfogadása után hatalmas problémák okozója lett. A belső kolonizáció sikere érdekében az illetékes hatóságok felhívással fordultak a szlovákok által lakott területek népéhez, hogy bízzák meg társaikat „a magyaroktól részben már megszabadított" - deportált - területek megtekintésével, vagyis tanulmányozzák Dél-Szlovákia természeti viszonyait, gazdasági lehetőségeit azzal a céllal, hogy szülőfalujukba visszatérve számoljanak be pozitív tapasztalataikról, hogy a Csehországba deportálandó 30-50 ezer magyar helyét (házát és vagyonát) mielőbb elfoglalják. Másrészt ún. bizalmiakat küldtek a magyarlakta járások területére, akiket a magyaroktól elkobzott vagy itt hagyott ingó és ingatlan vagyon (szántóterületek, erdők, állatállomány, üzemek stb.) kezelésével bíztak meg.74 A belső telepítésekre vonatkozó levéltári adatokból azt is megtudhatjuk, hogy a Galántai járás területén már 1946. november elején megjelentek a közép-szlovákiai települések - Kisvendég, Prasic, Nemecske, Ksinna, Tordomesztic - képviselői (a dokumentum többek között Ján Gregor, Peter Haluze, Vendel Bajzfk nevét említi), hogy Vágkirályfán, Sókon és Szelőcén tanulmányozzák a „honfoglalás lehetőségeit”. Sók és Szelőce megfelelt elképzeléseiknek, s hazatérésük után kijelentették: „Ha a szükség úgy kívánja, hajlandók vagyunk ezekbe a falvakba költözni.” 75 Az eredeti elképzelés szerint - bár ezt nem minden esetben sikerült megvalósítani - a Galántai járásba elsősorban Miava és környékéről, a Vágsellyei járásba pedig Trencsén és környékéről terveztek szlovák lakosságot betelepíteni. Felsőszelibe a Rózsahegy környéki Lucskiból, a közigazgatásilag és kataszterileg Felsőszelihez tartozó Körtvélyesmajorba a Trencsén melletti Újlehotáról érkeztek telepesek. 65
