Pukkai László: Mátyusföld I. A Galántai járás társadalmi és gazdasági változásai 1945-2000 - Lokális és regionális monográfiák 3. (Komárom-Dunaszerdahely, 2002)
Gazdasági-társadalmi tényezők az asszimiláció szolgálatában (198 - 1945)
lyamán is hajthatatlannak bizonyultak, kivéve a Szovjetuniót, hiszen ez a politikai gyakorlat nem volt idegen Sztálin nemzetiségi politikájától. A második világháborút követő párizsi konferencián a győztes nagyhatalmak nem hoztak létre sem politikai, sem jogi garanciákat a nemzeti kisebbségek védelmére. A csehszlovák politikai körök, látva a nagyhatalmak hajthatatlanságát, saját kezükbe vették a magyarkérdés megoldását. Először a politikai és a gazdasági intézkedések egész sorával sújtották a Csehszlovák Köztársaság területén élő magyarságot. A magyarság 1945. augusztus 1-jétől, a köztársasági elnök 33. számú dekrétuma értelmében hontalanná vált, elveszítette csehszlovák állampolgárságát. Az 1945. október 25-i államosítási dekrétum a magyarság vagyonának teljes elkobzását eredményezte, az 1946. április 10-én kelt 83. számú dekrétum pedig megfosztotta az itt élő magyarságot még a munkavállalás lehetőségétől is. Mindezek a dekrétumok nem elégítették ki a kormányzatot. A Kassai Kormányprogram értelmében a magyarlakta területeken nem alakultak meg a nemzeti bizottságok. Beneš elnök 1944. december 4-én Londonban kiadott rendeletében az államigazgatási szervek feladatául adta: „Az államilag megbízhatatlan községek és járások élére biztosok (komisszárok) vagy igazgatói bizottságok lesznek kinevezve, amelyekhez helyi viszonyok szerint csatlakozhatnak az államilag megbízható lakosság megbízottjai." A Beneš-dekrétumokból összeállt a tisztán szláv állam kiépítése lehetőségének három ismert módszere, természetesen a kollektív felelősségre vonás szellemében. Az első módszer a lakosságcsere volt. A magyar kormány nemzetközi nyomásra 1946. február 27-én aláírta a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt. Maga a lakosságcsere 1947. április 12-től 1949 januárjáig tartott, melynek keretén belül 74 ezer magyart telepítettek át Szlovákiából Magyarországra, illetve ugyanennyi szlovák nemzetiségű személyt Magyarországról Szlovákiába. A második módszer a belső telepítés egyik formája, az ún. deportálás volt, amely 1946. november 19-től 1947. február 25-ig tartott. Ennek keretében a kitelepített németek helyére munkaerő-toborzás címén mintegy 44 ezer szlovákiai magyart deportáltak. Az intézkedések nem sok sikerrel jártak, mert az erőszakosan elhurcolt magyarok zöme fokozatosan visszaszökött, bonyolítva ezzel a szlovák hivatalok helyzetét, melyek a Csehországba deportáltak házába szlovákiai vagy külföldről hazatért szlovákokat telepítettek. A harmadik módszer az 1946. június 17-én megkezdett ún. reszlovakizáció volt. A magyarok közül az, aki legalább egy szlovák őst fel tudott mutatni, „viszszatérhetett” az anyanemzet kebelébe. Ez gazdasági előnyökkel is járt, mert miután a „megtérők” visszakapták állampolgárságukat, visszakapták földjeiket, vagyonukat is, sőt munkát is vállalhattak. Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után a csehszlovákiai magyarság fokozatosan visszanyerte állampolgárságát. A formálódó politikai hatalomnak szüksége volt a magyarságra; ezt a belső konszolidáció lehetősége és a külső nyomásként egyre kibontakozó ún. hidegháború kényszerítette a hatalomra. 39
