Pukkai László: Mátyusföld I. A Galántai járás társadalmi és gazdasági változásai 1945-2000 - Lokális és regionális monográfiák 3. (Komárom-Dunaszerdahely, 2002)
A Galántai járás gazdasági szerkezetének változásai 1948 után
A parasztember, aki évezredes vágyai beteljesüléseként értékelte a földreformot, szemben találta magát az elsietett, kényszerű szövetkezetesítéssel. A meg sem kapott földjét elvették. Valószínű, hogy állami és pártkörökben alaposan felmérték a szövetkezetesítés feltételeit, azt a közeget, amelyben ez a folyamat megvalósítható. A választás nyilván azért esett a nemzetiségileg vegyes lakosságú területekre, mert: 1. a magyar birtokos réteget, a közép- és nagyparasztság zömét Magyarországra telepítették, kisebb részét Csehországba. Ez egyúttal helycsinálást is eredményezett a belső és külső telepítések számára; 2. a repatriánsok zöme nem értett a mezőgazdasági munkákhoz, vagy ha értett is, hiányzott a géppark, amellyel megdolgozhatta volna a kapott földeket, másrészt könnyebben meg tudták nyerni a szövetkezetesítés ügyének, mint a Szlovákia más területein földjét művelő szlovák parasztembert vagy az itt maradt magyar kisparasztot; a repatriánsok ugyanis érzelmileg nem kötődtek a földhöz; 3. a husáki szellem is az diktálta, hogy Dél-Szlovákiában kell megkezdeni a parasztság kifosztását: „A magyaroknak tudomásul kell venniük, hogy... a szlovák földműves és munkás, aki évszázadokon át ki volt szorítva a gazdag déli földekről... meg kell, hogy kapja az ősi szlovák területeket’’.128 Faltus szerint Szlovákiában 1946-ban 900 ezer mezőgazdasági kistermelő volt, s ebből 35 ezer a 20-50 hektárig terjedő mezőgazdasági földterülettel rendelkezők száma. Éppen ez ellen a réteg ellen születtek a már említett törvények, amelyek betartása arra kényszerítette a kuláknak bélyegzett mezőgazdasági termelőket, hogy a megművelhető földterületüket „önként” adják át a már megalapított állami birtokoknak vagy a helyi földműves-szövetkezetnek. Ezek a rendeletek eleve korlátozták a bérmunkások alkalmazását, s a rendelet értelmében a gazdák kötelesek voltak mezőgazdasági gépeket vásárolni, a meg nem művelt földjeiket kötelesek voltak művelésre átadni az állami gazdaságnak vagy földműves-szövetkezetnek, ráadásul az állam emelte a termelők adózási és beszolgáltatási kötelezettségeit. (Lényegében kényszerítő, már eleve teljesíthetetlen rendeletekről volt szó.) Mivel a földbirtokos vagy nagygazda családjával együtt bérmunkás nélkül földterületeit megmunkálni nem tudta, egyedül állami támogatás nélkül gépek vásárlására is képtelen volt, s így gépek és munkaerő nélkül a megműveletlen földekről adózási és beszolgáltatási kötelezettségeit sem teljesíthette, kényszerhelyzetbe került. A szövetkezetek tagjai 1951-től ösztönzésül 0,5 hektár ún. háztáji mezőgazdasági földterületet kaptak. Mindezek ellenére 1953-1954-ben a szövetkezetekből sok tag kilépett, sőt például Kelet-Szlovákiában a szövetkezetek kétharmada felbomlott (a vizsgált területen a Vágsellyei járásban is hasonló volt a helyzet), s csak 1957-1958-tól vesz újból nagy lendületet a szövetkezetesítés. A bomlás okait a pártállam szakemberei abban látták, hogy a szövetkezetesítés „nem felelt meg a parasztság elképzeléseinek, az állam nem tudta a parasztságot támogatni, s végül nem voltak olyan mezőgazdasági szakemberek, 116
