L. Juhász Ilona: Rudna. I. Temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században - Lokális és regionális monográfiák 2. (Komárom-Dunaszerdahely, 2002)
2. A halállal kapcsolatos hiedelmek és szokások
nem is. Mástól halotuk, azér indultunk mink is. Elég az hozá, hogy ahogy megmonták, hogy üljünk be az autóba, azért keletet ötét is betesékelni, mer hogy a halót lelke ne loholjon utánunk, vagy hogy van, de így monták. Korán regei mentünk, elég sokat keletet várni, mer ő még feküt [a jósnő - LJ.I. megj.]. A lánya ment iskolába, ő kijöt, de monták, hogy még csende legyünk, mer tőben áltak már ot. Mesziről jötek, már autókai, áltak ot. Még egy pap is jót oda. No, mink is mentünk ... Mi megvártuk a sort, mer aki hamarab ot vót, ügye az nem engedet bénánkét előre. Ki hogy jót, aszerint keletet várni. No, oszt csak kijöt az aszony, olyan kilenc óra tájt keit fel, oszt kezdte engedni a népet. Egy papot is beengedet, az utánunk gyöt, de ismerős vót neki, úgyhogy az ment be eiőtünk. Oszt akor kígyót, kérdezte, hogy ki van mesziről. Képzeld, beengedet minket, pedig vótak akik még eiőtünk vótak. Ecere mentünk be mind a négyen, az ebédlőbe vezetet, olyan kis ebédlőasztal vót, melete ot vót a rekamé, oszt sorba leültünk. Az aszony meg eiőtünk szembe ült. Maga elé tét egy keresztet, Jézus is vót rajta, oszt keletet imádkozni. Imádkozot, oszt egy darabig lehajtota a fejét. Hogy idézte-e maga elé, én már nem emlékszek pontosan, nem tudom, mit csinált, oszt akor elkezdet beszélni. Már nem emlékszek pontosan, pedig akor szóról-szóra el tutam mondani, de már sok idő elmúlt, felejtek én is. Tudom, hogy ...,-nak beszélt, tuta, hogy az uráról van szó, pedig mink nem montuk. Oszt mondta, hogy megjelent előte, hogy tiszta kék. Mer, ahogy öszeszorftota őt az autó [a balesetben elhunytat - L.J.I. megj.], teljesen megkékült. Monta, hogy megjelent előte egy férfi, de azal kezte, hogy nem tud beszélni, mer nagyon sír. Mer hogy ...-t láta, és nagyon sír, keletet várni egy csöpet, no oszt azután elkezte. Hogy mivel kezte, mondom, már nem tudom egész pontosan elmondani, csak köszönt..,-nak mindent, amit csinált az érdekében, már a halálával kapcsolatban. Köszönte a sírt is, már az emléket, meg fényképet is csinaltatot, meg mindent, még aról is beszélt. De hát, hónán tudhata, amikor minket nem is ismert?... Csak kel, hogy tugyon valamit az az aszony... Még azt hozátete a jósnő, ahogy kezdet beszélni, hogy: “két öreg kíséri ötét, ki lehet az?”. Hát ugye, a nagyapja, meg a nagyanya le hetetet, mert azok már meghaltak. Ezt... monta. Utána hozam fordult az aszony, oszt nekem kezdet beszélni. Mer megkérdezte, hogy "ki van itt?” Oszt... monta, hogy a “felesége, az anyósa, a keresztapja, meg az öcsé.” Hát még ara emlékszek, hogy ..,-nak anyit mondot, hogy az öcsé akarja elveni, mer tényleg aról vót szó, hogy el akarta veni ötét. Oszt ...-hoz fordult, hogy “maga szerelemei szereti a bátya feleségét, ő tudni nem akar másról" - mármint.... De azt hozátete, hogy “mégis férjéhez fog meni, de nem is olyan sokára." No, hát hat évre ment férjhez ...-hoz. Egyebet nem tudok, nem jut eszembe. Nem üzent senkinek, meg a keresztapjához se beszélt. Nekem is köszönt mindent, amit az érdekében elkövetünk. No oszt akor én feláltam, mer már nagyon rámgyöt a sírás. Mikor mentünk, montam ...-nak, hogy tartsa magát, mer hogy akor ... nem tud majd beszélni, ha ő sír. Én már nem tutam tartani magamat. De ezel már vége is vót, olyan nagyon lényegeset nem mondot, csak anyit, hogy hiába nem akar az öcséhez hozámeni, de mégis férhez fog meni, de nem is olyan sokára. Egy másik, evangélikus szlovák adatközlőm édesanyja is megfordult a putnoki jósnőnél: 163
