Viga Gyula (szerk.): Kisgéres. Hagyomány és változás egy bodrogközi falu népi kultúrájában - Lokális és regionális monográfiák 1. (Somorja-Komárom, 2014)

Viga Gyula: Kisgéres. Hagyomány és változás egy bodrogközi falu népi kultúrájában (Összegzés helyett)

Az önellátás mellett, olykor a saját fogyasztás rovására, számottevő hasznot hozott a szőlő és a gyümölcs. A valódi mobilizálható tőkét azonban a szarvasmarha, főleg az ökör hizlalása és értékesítése jelentette. A kereskedelembe döntő módon avatkoztak bele a 20. század politikai történései. A trianoni döntés megfosztotta a tájat organikus egységétől: a Bodrogköz északi része Csehszlovákia, a déli pedig Magyarország végvidéke lett. A bécsi döntést követő pár év után tovább súlyosbította a helyzetet a közép-európai államok területének újabb módosítása: a Szovjetunió új határa elvágta a Felső-Bodrogközt a Kárpátaljától is. így nem csupán az anyaországi piacok vesztek el, hanem a különösen az állatkereskedelemben fontos kárpátaljai vásárok is. Valódi vákuumba, gazdasági zsákba került Kisgéres, hasonlóan a Bodrogköz határ menti településeihez. Mindezt csak részben enyhítette, hogy - éppen a regionális változások következtében - Királyhelmec helyi centrummá vált, s részben felszívta a környező falvak, köztük Kisgéres nem túl jelentős élelmiszer-feleslegét.

Aligha tévedünk, ha a helyi társadalmi struktúra mellett ezzel a gazdasági helyzettel is magyarázzuk azt, hogy a közös gazdálkodás igen hamar elfogadást nyert, s ma is olyan adottság, amit már nemcsak a kisgéresiek, hanem a környező bodrogközi falvak is szinte alternatíva nélkülinek mondanak. A nehéz szociális helyzet valójában soha nem hagyott sok kitörési lehetőséget, s konzervált bizonyos elvárásokat is. Kétségtelen tény azonban, hogy Kisgéres népe többségében összehasonlíthatatlanul magasabb életnívót mondhat magának, mint a második világháború előtti elei, s ez nem egyszerűen a 20. század második felének „haladásával” magyarázható. A munkaközpontú paraszti társadalom átalakulása itt is sok vonatkozásban megfigyelhető, de az sem kérdéses, hogy a géresieK a föld és a munka szeretetét- különösen az idősebb generáció tagjai - a közös gazdálkodás időszakában is megőrizték. Ez segítette őket hozzá ahhoz, hogy a falu ma nem egyszerűen elfogadott, hanem sok tekintetben minta is a környező települések számára, jóllehet azok népe korábban megmosolyogta, finoman kigúnyolta a géresiek ezen tulajdonságát. A géresiek kényszerű, ám a korábbi birtokstruktúra szélsőséges ellentmondásait „feloldó” közös gazdálkodása, az oda is átmentett föld- és munkaszeretete tehát előnyös helyzetet teremtett a megváltozott körülmények között, egyszersmind át is törte a konzervatív paraszti hagyományokat: a polgárosodásban a géresiek utolérték a táj gyorsabban modernizálódó falvait.

Az anyagi műveltség egészében belesimul a Bodrogköz és Északkelet-Magyarország parasztságának tárgyi kultúrájába. A szemtermelés, a kapásnövények elterjedése, valamint a legeltető állattartás - az esztendő egyik felében való - istállózóvá válása hasonló eszközkultúrát igényelt, mint a táj más településein. Lényegében egyszerre zajlott le azokkal a szemnyerés modernizálása is. A feldolgozás és fogyasztás eszközei és technikái jobbára azonosak voltak a környező falvak református népességével. Kisebb kört jelent viszont a népi építészet anyaghasználata és technikája: a falu házai a második világháború előtt majd 100%-ban kőből épültek. A tájban is sajátos képet mutató géresi pincesor mellett, a kőfalú lakóházak és gazdasági épületek, az azokat összekötő és a portákat határoló kőkerítések karakteres arculatot adnak ma is a falunak. Lassan funkciójukat vesztik és el is tűnnek a régi csűrök, amelyek a gazdálkodás és a porta

309