Viga Gyula (szerk.): Kisgéres. Hagyomány és változás egy bodrogközi falu népi kultúrájában - Lokális és regionális monográfiák 1. (Somorja-Komárom, 2014)
Boros László: Táj és ember. A falu ökológiai feltételei, táj- és emberföldrajzi összegzés
vízfolyásoknak számos erei, visszamaradó vizekből nagy kiterjedésű tavak, melyekben különféle fű- és nádfajokból képződött lápok mint mozgó szigetek szél irányában úszkáltak ide-oda... Szántásra és vetésre csak egyes magaslatok voltak alkalmasak, melyek a hullámok felett mint kis csúcsok emelkedtek ki.” Ezeket az emberi megtelepedésre, lakóhelyül (ősi települési szintek) és intenzív földhasznosításra alkalmas, árvízmentes térszíneket a Felső-Bodrogközben a vulkanikus eredetű Tarbucka, a Helmeci-dombság, valamint a folyók oldalazó eróziójával kialakított homokszigetek képviselték (1 .,2.,3.,4. ábra). Bár a vízrendezések előtt nagy területeket borított víz a Bodrogközben, a mikrotáj gazdálkodására mégis a sokszínűség, a több lábon állás volt a jellemző. A folyókból kiágazó fokok, erek, holtágak, mocsarak mentén a differenciált ártéri gazdálkodás (rekesztő halászat, csíkászat, gyékény- és nádtermelés stb.), erdőgazdálkodás, a nagy kiterjedésű rét- és legelőterületeken állattartás, a magasabb árvízmentes szinteken a szántóföldi gazdálkodás, a hegyek és homokbuckák lejtőin a szőlő termelése jelentette a fő megélhetési forrást, de a gyümölcstermesztés is általánosan elterjedt volt. Minden bizonnyal a kevés szántófölddel és a bizonytalan termésmennyiséggel magyarázható, hogy a 18. században sem száraz-, sem vízimalommal nem rendelkezett Kisgéres. Az 1772. november 19-én kelt jobbágyvallomásból képet nyerhetünk a település 18. századi gazdálkodásáról és a vízrajzi viszonyokról. „Szárazmalomban határos szomszéd falukban, nevezetesen Nagygéresben (!) és Helmecre járnak. Vízimalmaik is adattatnak itt a Bodrogközben, Szerdahelyen, Zétényben és Leleszt. Mindazáltal többnyire által a Bodrogon az Újhelyi malmokban hordanak őrleni." A szomszédos Helmecnek köszönhetően nem volt ismeretlen a szőlő, a szőlőtermesztés, a velejáró munka a kisgéresi jobbágyok körében. „Határosok lévén az helmed határral, annak promontoriumán lévő némely szőlőkben egy is, más is valami kevés kapamunka után olykor kap egy kis keresetet." Jövedelemkiegészítés céljából még távolabbi helyekre, így Szőlőskére, Kistoronyára és Sátoraljaújhelyre is eljártak a géresiek szőlőt kapálni. Helmecen azonban nemcsak dolgoztak, hanem kisebb-nagyobb szőlőbirtokot is szereztek. „Közel a magok helységéhez helyeztetett helmed promontoriumon ezen helységbéli lakosok szőlőköt tartanak. Mikor valami kevés áldás mutattya magát a szőlőkön, olykor annak terméséből is valami kevés hasznot tapasztalnak.” Az egész- vagy féltelkes jobbágy úrdolgában gyalog vagy vonó marhával köteles volt földesurának a szántás, az aratás és a hordás mellett szőlőt kapálni: „Az helmed szüreten gyalogszolgálatot tesznek két nap. Néha - bő termésnek idején — négy nap.” A kisgéresieknek a Púpos és a Csér nevezetű helyen volt kisebb erdejük, „a földesurasság engedelmébül... élnek tűzifával. Épületre és szerszámnak szükséges fát is hasonlóképpen uraság Tisza mellett fekvő, egy mérföldnyire tavulyabb levő erdejérül hordanak, fagyon téli szánuton.” Viga Gyula Hármas határon című kitűnő munkájában többször idézi Molnár András (1799) vármegyeleírását, amely falvanként foglalkozik az erdőkkel, s különösen a makkos erdőket az egyik legfőbb haszonforrásnak tartja. Kisgérest nem 23
