Viga Gyula (szerk.): Kisgéres. Hagyomány és változás egy bodrogközi falu népi kultúrájában - Lokális és regionális monográfiák 1. (Somorja-Komárom, 2014)
Siska József: Népi táplálkozás - hagyományos ételek
sütés-főzés. Ez a technikai váltás a konyhatechnológia gyökeres átalakulását, egyes ételféleségek visszaszorulását, újak belépését eredményezte. Hasonló változásokat idézett elő a hagyományos tartósítási eljárások mellett az újabbak megjelenése és széles körű elterjedése. A következőkben a teljesség igénye nélkül veszem sorra azokat az ételeket, amelyeket a faluban ismertek, kisebb-nagyobb rendszerességgel elkészítettek. A tanulmány behatárolt terjedelme miatt arra lehetőségem nincs, hogy mindegyikről kimerítő részletességgel írjak. A mai nemzedékek előtt már kevésbé ismertekről viszont szeretnék a puszta felsorolásnál többet írni. Kásafélék A néprajzi szakirodalom ezen ételféléket tartja a legrégebbinek a táplálkozási kultúrában. Ez az ételkészítés technikájára vonatkozik, mert a századok során egyes nyersanyagfajták innen kiszorultak (köles), míg mások ezek helyére léptek (kukorica). Közülük legismertebb és napjainkig használatos a tejbepapi. A grízből (búzadarából) édes tejben főzött étel leginkább a gyerekek, betegek eledele, de régebben könnyű téli vacsoraként is sokszor feltálalták. Cukrozott vajjal vagy fahéjjal szokták ízesíteni. A legidősebb adatközlők emlékeznek arra, hogy főleg az első világháború alatt és után gerslibői (árpakásából) is készítettek vízben vagy tejben főzött kását ebédre-vacsorára. A vízben főttre általában szalonnatepertős zsírt, a tejben főttre cukrozott vajat tettek. Az 1950-es évekig a legtöbb kisgéresi család elmaradhatatlan pénteki ebédje volt a tengeridara. A csemegekukoricát kézimalmon apróra hesgelték (darálták), majd a lihaját (héját) kiszitálták a lisztjével együtt. A daraszemeket forró vízben sűrűre főzték úgy, hogy az utolsó fázisban beletették a kukoricalisztet. Lapos tányérokra hárétották (terítették), majd karikára vágott kolbásszal vagy szalonnatepertővel hintették meg. Annyit készítettek belőle, hogy vacsorára is maradjon. Hidegen édes tejjel fogyasztották. Már csak a legidősebb emberek ismerik az ótott kását Az édes tejet lassú tűzön egészen sűrűre főzték, majd savanykás tejfelt kevertek a langyosra hűtött tejbe. Ezután adták hozzá a hideg tengeridarát. Az így kapott ételt egy fél napig langyos helyen érlelték, és azután fogyasztották. Sok családban pénteken este csinálták, hogy a szombati kenyérsütéskor ne kelljen még az ebédkészítéssel külön bajlódni. Langyos kenyérrel az ótott kása nagyon finom volt. Régen kölesből, majd gersliből, apróra vágott, füstölt disznósódarból vízzel főzték a hajdúkását. Volt, ki a sódart és a gerslit is megpirította zsíron, majd összeöntötte a két nyersanyagot, és úgy engedte fel vízzel, amelyet teljesen elpárologtatott az ételből. A rízskása sokáig az esküvő utolsó csemegéjének, egyben termékenységvarázsló ételének számított. A második világháború után vált a mindennapok ételévé, akárcsak a belőle tojással, vaníliás cukorral összekevert és megsütött rízskó. A ludaskása szintén régi étel, ma már rízses hús a neve. Ehhez vagy a hízott liba, vagy tyúk aprólékát használták. Az archaikus eljárás szerint a húst belefőzték 211
