Viga Gyula (szerk.): Kisgéres. Hagyomány és változás egy bodrogközi falu népi kultúrájában - Lokális és regionális monográfiák 1. (Somorja-Komárom, 2014)

Viga Gyula - Viszóczky Ilona: A paraszti gazdálkodás változásai

összegzés helyett Ha a gazdálkodást a tér (földrajzi környezet) és a társadalom sajátos viszonya­ként értelmezzük, akkor Kisgéres paraszti gazdálkodását elsősorban a táji kör­nyezet átalakulásának fényében kell szemlélnünk. A határ adottságait az ember tájalakító tevékenysége folyamatosan formálta, kitágította a termelőtevékenység területét, de a határ használata, a parasztüzemek alapvető gazdasági stratégiája egészen a második világháborúig megmaradt a kétnyomásos határhasználat kö­töttségeinél. Az agrártermelés legfőbb ismérve a legfontosabb piaci cikként érté­kesíthető hízóállat legeltetése és annak téli istállózását biztosító széna és vetett takarmány megszerzése volt, másrészt a törekvés a gabonafélékből történő önel­látás felé. A határnak a vízrendezés után egyre nagyobb részét foglalta el a föld­művelő gazdálkodás, a tavasztól őszig való legeltetés azonban - a hízó, heverő jószágok számára - kiszorult a határból, s a kisgéresiek a vízjárta Latorca-menti falvak kiterjedt legelőire adták eladásra nevelt ökreiket, fiatal tinóikat. Az örökösö­dés következtében elaprózódó birtokok, az egészségtelen birtokstruktúra tovább szorította a mezőgazdasági ágazatok egyensúlya felé a parasztüzemeket, az ér­tékesítés feltételei sem tették lehetővé - főleg a két háborút követő határmódosítá­sok következtében előállt bezártság miatt - a parasztüzemek modernizálását, a rendszeres és erőteljes piacra termelést. Egészében úgy tűnik, hogy Kisgéres paraszti üzemei megakadtak a modernizáció folyamatában, s a falu gazdálkodá­sának és társadalmi-kulturális arculatának valódi átformálását a közös gazdálko­dás időszaka lendítette meg. Ebben nagy szerep jut természetesen a térség hát­rányos helyzetének, ami lényegében ma sem kínál alternatívát a fiatalabb generá­ciók számára. A fentiekkel együtt sem gondoljuk azt, hogy a Bodrogköz (ma) szlovákiai olda­lának területe reliktumként lenne értelmezhető. Az elmúlt két évszázad gazdálko­dásának históriájában végig kitapinthatok a fejlődés lassú, egyenetlen mozgásai; így van ez Kisgéres esetében is. Az agrártermelés technikái, eszközei sem ne­vezhetők archaikusabbnak a magyar Alföld sík vidéki peremeinél. Az üzemszerve­zetben, kapcsolatokban, az új növénykultúrák megjelenésében - ha lassan is­­érezhetők a géresiek nemzedékeinek napi küzdelmei a tájjal, gazdasági és társa­dalmi kötelékeikkel. S érezhető a műveltség változása is a 20. század bonyolult, zavaros, számukra jobbára hátrányos helyzetet teremtő sodrásában. Kisgéres hagyományos gazdálkodása sok tekintetben rokon a magyar Alföld síksági pe­remterületivel, amelyben első helyen ismerhető fel az egymást váltó generációk tájformáló tevékenységének hatása. Adatközlőink (zárójelben születésük évszámával) Bácskái Erzsébet (1922), Berti József (1928), Dovcsák László (1944), Kis Ber­ta Jolán (1919), Kis Pap Albert (1919), Kis Tóth István (1926), Kovács Ferenc András (1921), Miklós András (1921), Miklós Andrásné (1922), Móric András (1921), Pap Ibolya (1930), Radi Albert (1898), Radi László (1932), Simon János (1920). 202

Next

/
Oldalképek
Tartalom