Liszka József: Szent Háromság egy Isten dicsőségére… A Szentháromság kultusza a szlovákiai Kisalföld népi vallásosságában a szakrális kisemlékek tükrében - Jelek a térben 5. (Somorja-Komárom, 2015)
1. Bevezetés
1. Bevezetés 13 képi ábrázolásának egyes megoldásai aztán idők folyamán a népművészettel is érintkezve, rendkívül kacskaringós, sokszor kibogozhatatlan utakat jártak be. Az alábbiakban ehhez a problémakörhöz szeretnék néhány szempontot felvázolni. 1.4.1. Vallási háttér, a laikus vallási társulatok szerepe A kereszténység egyik sarkalatos tanának, a Szentháromságnak a tisztelete, külön ünnepen való megszentelése aránylag későn következett be, noha megtartására vonatkozóan már a 10-11. századtól rendelkezünk adatokkal. Magyarországi viszonylatban Könyves Kálmán elrendelte ugyan a pünkösd utáni első vasárnapon való megünneplését, Nyugat-Európában valamivel később, 1334-től, XXII. János rendeletétől számít kötelező ünnepnek (Bálint 1977, I: 392). Igazán erőteljes kultuszszá viszont csak a tridenti zsinat (1545-1563) után válik, s az akkor kibontakozó barokk vallásosság egyik meghatározó elemévé lesz (Denzinger-Hünermann 2004; Veit-Lenhart 1956, 62-63). Bizonyítja ezt a Szentháromság tiszteletére keletkezett ájtatosságok (imák, énekek stb.) feltűnő módon való megszaporodása. A jelen dolgozathoz csatolt szerény merítésű (hiszen összeállításánál mindössze a budapesti Országos Széchényi Könyvtár állományára támaszkodtam) jegyzéken túlmenően legyen elég itt Padányi Bíró Márton munkásságát kiemelni, aki valóban sokat tett (nem csak!) a Szentháromság tisztelet terjesztése terén (lásd főleg Padányi Bíró 1754. Vő. Tüskés-Knapp 2001, 339-340). Itt kell megemlíteni, hogy az 1694 után a korabeli Magyarországon is megtelepült ún. rabváltó trinitárius szerzetesek a Szentháromság-kultusz terjesztéséből is kivették a részüket. A most vizsgálandó területen (illetve annak közvetlen környékén) több rendházuk is létrejött (Illává, Pozsony, Nagyszombat, Komárom stb.). Szentháromság társulatokat is alapítottak, amelyek a kultusz terjesztésében ugyancsak fontos szerepet játszottak (vö. Fallenbüchl 1940; Nádor Emmerich-Weyde, G. 1925, 6-12, 38-39). Miközben természetesen túlértékelni sem szabad szerepüket. Tüskés Gábor és Knapp Éva a 18. századi laikus vallási társulatok szerepét vizsgálva megállapítja, hogy a korabeli Magyarországon a győri egyházmegye után éppen a most vizsgált térséget is nagyjából lefedő esztergomi egyházmegyében működött a legnagyobb számú vallási társulás. Viszont, ha azok tematikai megoszlását nézzük, akkor országos szinten az összesnek mindössze csupán 3,5 százalékát teszik ki a Szentháromsághoz kapcsolható társulások (Tüskés-Knapp 2001, 273-276). Noha a korabeli Magyarországon a Szentháromság tiszteletére szentelt templomok már a középkor folyamán is előfordultak, Bálint Sándor szavaival, „a XVIII. században, a pestisjárványok szorongásai között a patrocínium egyenesen korjellemzővé válik” (Bálint 1977, I: 392. Az általa ismert Szentháromság-patrocíniumok jegyzéke: 392-394). Jelen témánk szempontjából ez azért bír kitüntetett fontossággal, mert ettől az időtől a templomokkal párhuzamosan a külső szakrális tereket (a települések bel- és részben külterületeit) is ellepték a szakrális ábrázolások, szakrális kisemlékek. Sorukban nem jelentéktelen arányban éppen a Szentháromság tanát valamilyen módon visszatükröző ábrázolások is megjelennek. 1.4.2. Ikonográfia A Szentháromság a vallásos emberek életében naponta megjelent, megjelenik. Gondoljunk csak a Máté-evangéliumban (Mt 28,19) gyökerező formulára: „az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen”7, ennek ábrázolása viszont problematikusabb. Igazi kihívást jelentett ez évszázadokon keresztül a művészek számára8, és - ahogy az alábbiakban ezt látni fogjuk - születtek is különféle megoldások. A Szentháromság ábrázolása rendkívül tág teret ad a művészi fantáziának. Szélesen értelmezve a háromszög különféle ábrázolási formái (pl. az Isten szeme motívum, nem csak a Szeged környéki parasztházak ún. napsugaras oromzatain), a három koncentrikus vagy egybekapcsolódó kör, ellipszis is fölfogható Szentháromság-szimbólumként (Csemegi 1957, 11-12 és 17), ahogy ikonográfiailag a három, egymásba fonódó gyűrű (a németben Dreifaltigkeitsring vagy Dreieinigkeitsring, magy. Szentháromsággyűrű. Vö. Grimm-Grimm 1860, 1380) is Szentháromság-szimbólumnak tekinthető (Diós 1998, 437). 7 II. Sándor pápa (1061-1073) ezzel kapcsolatban így nyilatkozik: „Azonkívül a legszentebb Szentháromság ünnepét is különböző vidékek szokása szerint némelyek Pünkösd nyolcadik napján, mások az Úr eljövetel előtt az első vasárnapon szokták ünnepelni. Habár a római egyházban nem szokás, hogy bizonyos időben külön ünnepeljen ilyen ünnepet, mikor naponkint mondatik: ’Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek’ és más hasonlók, amik a Szentháromság dicséretére szolgálnak.” (idézi: Artner 1923, 252) 8 Erre is gondolhatott André Grabar, amikor megfogalmazta, a középkori Szentháromság-ábrázolások története nem más, mint egy végtelen kudarcsorozat (idézi: Szakács 2002, 5).
