Horony Ákos - Orosz Örs - Szalay Zoltán: A hely nevei, a nyelv helyei. A kisebbségi nyelvi jogok története Szlovákiában 1918-2012 - Jelek a térben 4. (Somorja, 2012)
Az új államban
Az új államban32 A 121/1920. számú alkotmánytörvény VI. fejezete a „Nemzeti, vallásfelekezeti és faji kisebbségek védelme" címet viselte. „A Csehszlovák Köztársaság állampolgárai a kereskedelmi és magánérintkezésben, a vallást érintő ügyekben, a sajtóban vagy nyilvános népgyűléseken az általános törvények keretén belül bármiféle nyelvet használhatnak. ” Nyelvtörvény A nyelvtörvény egyaránt tartalmazta az államnyelvre és a kisebbségi nyelvekre vonatkozó előírásokat. A kilenc szakaszból álló és keretszabályozás jellegű 122/1920. számú törvény első szakasza szerint a Csehszlovák Köztársaság „állami, hivatalos nyelve a csehszlovák nyelv”. Minthogy ismét fikcióról volt szó, a 4. szakasz tisztázta, hogy a cseh országrészekben a hivatali ügyintézés „rendszerint” cseh nyelven, Szlovákiában pedig szlovákul történik. Az első szakasz a katonaság számára szolgálati nyelvként az államnyelvet vezette be, ugyanakkor megengedte, hogy az államnyelvet nem ismerő legénységgel annak anyanyelvét is lehessen használni. A 2. szakasz a nemzeti és nyelvi kisebbségekre nézve — meglehetősen nehézkes konstrukciót alkalmazva - bevezette a 20 százalékos küszöböt, mégpedig ehhez a bírósági járásokat véve alapul. Azon hivatalok számára, amelyek illetékessége ilyen járásra kiterjedt, kötelezővé tette a kisebbségi nyelvű beadványok elfogadását és a kisebbségi nyelven történő válaszadást is. Az ilyen bírósági járásokban a hatóságok kisebbségi nyelven is kötelesek voltak hirdetményeiket közzétenni, névtábláikon a hivatal nevét kétnyelvűén feltüntetni. A törvény 3. paragrafusa „Az önkormányzati hatóságok, képviselő-testületek és az összes köztestületek ” nyelvhasználatát szabályozta. Ez alapelvként valójában az önkormányzatok saját hatáskörébe utalta saját tárgyalási és ügyintézési nyelvüknek megválasztását. Azonban a Jászó/Jasov, cca. 1930 Kétnyelvű üzleti feliratok Dvojjazyčné nápisy na obchodoch Bilingual shop signs Inscriptions de magasin bilingues Pozsony/Bratislava, cca. 1930 Háromnyelvű gyári felirat Trojjazyčný nápis na fabrike Trilingual factory signs Inscription d’usine trilingue Jazykový zákon Jazykový zákon rovnako obsahoval predpisy na používanie štátneho jazyka ako aj na používanie jazykov národnostných menšín. V úvodnom článku zákona č. 122/1920 pozostávajúceho z deviatich odsekov sa uvádza, že na území Československej republiky je „štátnym a úradným jazykom československý jazyk.” Nakolko opäť išlo len o fikciu, vo 4. odseku bolo spresnené, že na českých územiach je oficiálnym jazykom väčšinou čeština a na Slovensku slovenčina. Pre vojsko bol ako služobný jazyk zavedený podľa 1. odseku štátny jazyk, ale s tým, že v prípade neznalosti štátneho jazyka zo strany vojakov je možné s nimi komunikovať aj v ich rodnom jazyku. 2. odsek pre národnostné a jazykové menšiny stanovil - prostredníctvom dosť ťažkopádnej konštrukcie - 20 percentnú hranicu, a to podlá súdnych okresov. Pre tie úrady, ktoré spadali do tejto úpravy bolo povinné prevziať dokumenty písané v menšinovom jazyku, ako aj odpovedať na ne v menšinovom jazyku. V takýchto súdnych okresoch bolo povinné pre štátne orgány zverejňovať oznamy aj v jazyku menšín, ako aj dvojjazyčne uviesť názvy jednotlivých inštitúcií. Paragraf č. 3 zákona upravuje používanie jazyka pre „samosprávne úrady, poslanecký zbor, a všetky verejné zbory”. Základný princíp v tomto prípade bol taký, že samosprávy mali kompetenciu určiť si svoj úradný jazyk. Ale dokumenty podané v jazyku „československom” stále museli prijať a vybaviť v tomto jazyku. Používanie menšinového jazyka museli zabezpečiť po naplnení podmienky dosiahnutia limitu 20% z celkového počtu obyvateľstva. Inojazyční občania pokladali jazykový zákon, ktorý zabezpečil privilegizované postavenie „československého jazyka” - a ktorý vznikol bez účasti ich predstaviteľov - za nevyhovujúci. Boli to hlavne Nemci (ich počet
