L. Juhász Ilona: Neveitek e márványlapon… A háború jelei (Adalékok a világháborús emlékjelek etnológiai szempontú értelmezéséhez) - Jelek a térben 3. (Somorja, 2010)
Melléklet
sen aludhattok messze harcterek tömegsírjában, de az utókor nem róhatja le kegyeletét, Éppen ezért nem is csodálkozhatunk, hogy az összesereglett közönség a dalosok nélkül is elénekelte az „Isten áldd meg a magyart”, éltették Magyarországot, Mussolinit, Hitlert és teljes igazságot követeltek. - Igaz, hogy utána négy szuronyos csendőr vonult ki az utcára, hogy rendet tartson... - A felesleges tüntetést és izgatást kerülni kell mindenkinek. Ma kár a kiabálás, jelszavak ordítása, mert ez csak dühösít és esetleges vérontást okozhat. - Imrédy miniszterelnökünk szerint is minden magyarra szükség van s egy csepp vérért is kár. (Sajó- Vidék- Az Újság 1938. november 5., 2) Hősök napja Rozsnyón A felszabadult Rozsnyó első alkalommal ülte meg kegyelettel és ünnepélyességgel az Anyaországban szokásos Hősök Napját. Magasztos lélekkel gyűlt össze a Főtérre a város minden rendű és rangú polgára, hogy hálatelt szívvel emlékezzék a világháború rozsnyói hőseire. Az ünnepély 11 órakor vette kezdetét, amikorra elhelyezkedett a térségben az acélsisakos rozsnyói helyőrség a tisztikarral együtt, valamint felvonultak a frontharcosok is Alt János vezetésével. Az ünnepélyt a Bányászzenekar által előadott Himnusz vezette be. Barcsák Sándor gimn. tanuló Babits Mihálynak „Áldás a magyarra” c. költeményét szavalta el. Majd Adamis Gusztáv ny. gimn. igazgató méltatta a hősök iránti tiszteletet parancsoló következő beszédével: „Magyar testvéreim! Nyugosznak ők a hős fiák dúló csaták után, így zengi a költő a hazáért hősi halált halt vitézek dicsőítő énekét, így énekelte ezt a mi közkedvet rozsnyói Dalárdánk itt az emlékezés virággal feldíszített, a gyertyák fényárjában tündöklő hősi emlékmű előtt az elnyomatás éveiben halottak napja előestéjén. S most a felszabadulás óta itt vagyunk először ünnepelni hősi halottaink emlékét, akik mint a themopylaei hősök, elestek a hazáért engedelmeskedve a haza parancsszavának. Ennek az ünneplésnek méltó kifejezést kell adnia annak a mélységes tiszteletnek és megbecsülésnek, mellyel a hősi halottak iránt tartozunk, de főleg idegen iskolákban nevelkedett iijúságunk számára kell okulást nyújtania. Mert ifjúságunkat húsz éven át a csehszlovák iskolákban olyan szellemben nevelték, lelkét azzal a hazug állítással mérgezték, hogy a hazáért harcoló és érte hősi halált halt atyáik, nagyatyáik, testvéreik ellenségek voltak. Tudom, hogy a magyar Rozsnyón a magyar ifjúság körében ennek a tanításnak nem volt foganatja, mert ez az ifjúság tudta s a szülői ház felvilágosította arról, hol keresse a mi hőseinket s kik a mi ellenségeink, de hatással lehetett olyanokra, akik idegen környezetben nevelkedtek, esetleg a szülői háztól távol. Itt az ősi Rákóczi-őrtorony aljában, a legméltóbb helyen vésette márványba Rozsnyó város magyar lakosságának kegyelete örök emlékezetül annak a 147 rozsnyói hősnek a nevét, akik a világháborúban a legdrágábbat adták oda szeretett hazájukért, saját életüket. A haza hívta őket, mert veszélyben volt s ők engedve a hívó szónak, mentek oda, ahol szükség volt erős karjukra, bátor szívükre. S igy mentek mindenünnen védeni a hazát, a dús kalászt érlelő Alföld rónáiról, a dombos Dunántúlról, az erdős-völgyes szép Erdélyországból, s a Kárpátok alatt elterülő regényes Felvidékről. A katona vonatok naponta ontották magukból a magyar vitézek ezreit, meg tízezreit, hogy mint egy eleven védőfal, oltalmazzák ezer éves határainkat. (...) S mentek a hősök nótás ajakkal, virágos vonatokon oda, ahol a halált osztogatták, a halált a hazáért, amely költő szavai szerint édes és dicső. Rájuk rontott a fél világ, de ők, hü szövetségeseinkkel együtt a félvilággal szemben is bátran s diadalmasan küzdöttek négy hosszú éven át és soha le nem győzve, mindenütt az ellenség földjén harcolva (...) És mégis gyászos bukás lett az emberfeletti hősies küzdelemnek a vége. (...) A harctereken soha le nem győzött nemzet az ármánynak, az ellenség hazug propagandájának lett a martaléka s az a magyar nemzet, amely „a küzdő népek bús sorában” mindig az első volt, a megaláztatásban és a meggyaláztatásban is az első helyre került. S ami ellenálló ereje még lett volna, azt megtörte a belső forradalom, a meghasonlás, a destruktív hazug jelszavak, a naiv pacifista szólamok. Az igazságot sírba tették, Trianonban a haza testét megcsonkították, mi felvidékiek, több millió magyar testvérünkkel együtt a rabság jármába kerültünk, a trianoni Magyarország pedig megcsonkítva, mindenéből kifosztva, tehetetlenül, védtelenül tengette szomorú életét. Hát hiába lett volna annyi áldozat, annyi jó magyar hősnek kiontott vére a haza védelmében? Nem volt hiába. A kiontott vér erőt adott nekünk. Jó Istenünk megszánta népét, a hősök véréből 371
