L. Juhász Ilona: Neveitek e márványlapon… A háború jelei (Adalékok a világháborús emlékjelek etnológiai szempontú értelmezéséhez) - Jelek a térben 3. (Somorja, 2010)
4. Holokauszt
Vagy két hete kaptam egy levelet dél-szlovákiai szülővárosomból... egy ismerősömtől... A levélben értesít a helyi polgármester megbízásából, hogy a város június 27-én egy ,,megemlékezési ünnepséget” fog rendezni az elpusztult zsidó hitközség emlékére. Az„ ünnepség" csúcspontja egy emléktábla leleplezése lesz, amelybe belevésték a 418 áldozat nevét, akiket Auschwitzban gyilkoltak meg. A levélben kéri, hogy a túlélők közül minél többen vegyünk részt a találkozón. A polgármester kérése, hogy küldjük el az érdeklődők címét, hogy mindenkinek személyes meghívót küldhessen.... Közel 60 éven át erről a tragédiáról hivatalból hallgattak. Ennek a meghívásnak az a nagy jelentősége, hogy most először kezdeményezte a helyhatóság ezt a megörökítést, emléktáblát, a szertartást, és a túlélők szívélyes meghívását. Izgalommal és mélyen meghatva készültünk a fontos eseményre, amely bizonyítja, hogy Nagymegyer velünk érez gyógyíthatatlan fájdalmunkban és megemlékezik egykori polgártársairól. (Közli: Varga 2010, 137) Varga László helytörténész a nagymegyeri zsidóság történetét feldolgozó kötetében részletesen beszámol az emléktábla avatásáról, és idézi az ott elhangzott beszédeket is. Két résztvevő felváltva felolvasta a 418 áldozat nevét, miközben megszólaltak a város templomainak harangjai, a Bárka kórus pedig a Jerusálájim sei zahav című dalt énekelte. Az ünnepségre Izraelből tizennégyen érkeztek, köztük a fentebb idézett Weisz Józsua is, aki beszédet is tartott. Itt állva, e tisztelt közönség előtt, a néma emléktábla jelenlétében, úgy érzem, hogy most ennek a 418 elnémított áldozatnak vagyok szószólója, az ő nevükben kell beszélnem, és őket vagyok megbízva képviselni. Ha mindazt ki akarnám fejezni, amit az ő fájó emlékük a fülembe sugall, amit az utolsó imájuk és kétségbeesett jajkiáltásuk a számba ad, nem volnék képes kinyitni a számat, a hangom zokogásba csuklana. Bocsáss meg, néma szívet törő márványtábla, nem vagyok képes e küldetésnek eleget tenni, de te szívünkben mindig velünk leszel.... Az idősebbek közül még emlékezhetnek arra, hogy a helyi keresztény lakosság és a zsidó családok közt hosszú évtizedek folyamán milyen békés együttműködés, sőt sok esetben valódi barátság alakult ki. Emlékszem például, hogy milyen szívélyes szomszédi viszony uralkodott köztünk... Gyakoriak voltak a szomszédi beszélgetések és a kölcsönös segítség. Mindig voltak szélsőséges egyének és csoportok, akiknek ez a helyzet nem volt ínyére és igyekeztek viszályt, gyűlöletet gerjeszteni a békés községben. A lakosság túlnyomó része azonban felülemelkedett a rosszindulatú kísérleteken. Ezt borította fel a német megszállás. De még akkor sem mindent. Már a megszállás után hazajöttem a munkaszolgálatból egy rövid látogatásra és megkérdeztem megboldogult édesapámat, hogy látja a helyzetet. Azt mondta, hogy ő nyugodt, mert beszélt a bíró úrral, aki megígérte, hogy ő nem fogja megengedni, hogy a helyi zsidóságnak bármilyen bántódása essék. Persze a további fejlemények nem voltak az ő hatáskörében.... Ez a mai találkozó, mindazzal, ami körülötte történt és történik, számunkra friss és üdítő szellőként hat az elhallgatás és a tagadás hatvan esztendős sivársága után. (Varga 2010, 112-113) Az emléktáblára háromnyelvű (magyar-héber-szlovák) felirat került: NAGYMEGYERRŐL 1944 JÚNIUSÁBAN AZ AUSCHWITZI KONCENTRÁCIÓS TÁBORBA ELHURCOLT ÉS AZ OTT HALÁLRA KÍNZOTT 418 ZSIDÓ POLGÁRTÁRSUNK EMLÉKÉRE Ennek a feliratnak kapcsán megjegyzem, gyakran találkozunk a köztéri holokauszt-emlékjeleken és más, a helyi zsidó áldozatok emlékét is megörökítő háborús emlékműveken a a „halálra kínzott” szó145
