Gecse Annabella: Az etnikai és társadalmi átrendeződés folyamata egy gömöri falu 20. századi életében - Interethnica 10. (Komárom-Somorja, 2007)

3. A település életére ható külső tényezők (1920 után)

ty 2001, 322). A végrehajtáshoz járási és helyi reszlovakizációs bizottságokat neveztek ki, elsősorban az 1938-ban Magyarországhoz visszacsatolt területen. A lehetőséget plakátokon és szórólapokon hirdették, amelyek szövegezése szerint (leegyszerűsítve) a reszlovakizálás a csehszlovák állampolgárság megadását jelentette. „Azokkal szemben pedig, akik ennek ellenére is magyarok maradnak, olyan politikai normát fogalmaznak meg, amely lehetővé teszi nemzeti létük aláásását" (Vadkerty 2001, 330).

A bizottság Baracát is abba a sávba sorolta, ahol a reszlovakizációt alkalmazni kell. Fontos szempont volt, hogy az akció alkalmazkodjék a helyi viszonyokhoz, és csupán annyi személyt reszlovakizáljanak, amennyit a szlovák környezet valóban képes asszimilálni. Ehhez készítették el a betelepítési övezet falvainak nemzetiségi áttekintését, amelyben Baraca 43 szlovák és 388 magyar lakossal szerepel (Vadkerty 2001, 364). Arról nincsenek pontos adataink, hogy konkrétan Baracán hogy zajlott a reszlovakizáció, de menete valószínűleg igazodott az általános előírásokhoz. Daniel Okáli találmánya volt a lelki kényszer bevetése, miszerint főleg a nagyobb falusi gazdáknak bizalmasan „megsúgták", hogy a nem reszlovakizálókat kitelepítik (Vadkerty 2001, 337). Baracán a folyamat első szakasza eredménytelenül végződött. „A Központi Reszlovakizációs Bizottság állítása szerint a magyar ellenpropaganda szinte teljesen »átitatta« az Ipolysági járást is [...] de hasonló volt a helyzet a Tornaijai járás Baraca községében, ahol június 30-án még senki sem kérte a szlovák nemzetiséget” (Vadkerty 2001, 373). Később valószínűleg sikeresen alkalmazták valamelyik technikát, mert Baracán is akadt család, amelyik reszlovakizált. Erről azonban szinte lehetetlen adatot gyűjteni, olyan hallgatással övezik az érintettek is, más falubeliek is.

Azt, hogy Baraca életében mély nyomokat hagyott a kitelepítés, jól jelzi, hogy ha emlékeznek is részleteire, nagyon keveset és nagyon kevesen beszélnek róla. „Kétszer vittek innen ki. '46-ban, meg 1947. január 30-án.”

1946-ban a következő családokat: az M. Koós családot, a Szilágyi családot, a Murtin családot, a Gérecz családot. 1947-ben pedig Sándor József, Laczkovics Ábel, Sándor Lajos, M. Koós János, Gérecz János, Kosztúr József, Koós Erzsébet, Agócs István és Agócs Ferenc családját.

Többségükben még a „törvényes" határidő előtt visszatértek. „Senki nem várta meg a törvényes hazatérést, csak M. P., mert ott megházasodott. 1948 őszén jöttek S-ék, G. B. ottmaradt. A. F. '48 tavaszán. Sz-ék megvárták. Őket az Alsópusztára, a kastélyba vitték. S. B., a V. I. férje '48 pünkösdjére [...] Az én anyám beteg lett, csak június 8-ra értünk haza. Aztán jött F. C., csak azután B. L., apával. K. E. is hamarább hazajött. G. J-ék '48 őszén. Ők hárman voltak kint, már J. menyasszony volt, nem ment ki.”

Egyetlen visszaemlékező tudott többet mondani, saját családjuk esetéről. Elbeszélésében felismerhetők a Vadkerty Katalin által feltárt levéltári források részletei, a kivitelezési „techniká”-tól kezdve az utazás körülményein keresztül a hazatérés törvénytelennek számító változatáig. A visszaemlékező ma az egyetlen élő férfi tanú Baracáról. Talán ezzel is magyarázhatjuk, hogy - a megkérdezett nőkkel ellentétben - beszélni tud családjuk esetéről, apró részleteket, konk79