L. Juhász Ilona: "Fába róva, földbe ütve…"A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál - Interethnica 8. (Somorja-Dunaszerdahely, 2005)

15. Függelék

S a faluból még soha senki senkit nem zavart el azért, mert szlováknak, morvának vagy csehnek vallotta magát. Ellenben: a második világégés után Magyarországra menekült néhány „fehér cédulás” magyar lakos azért, mert a környékbeli falvakból már tömegesen deportáltak Csehországba-télvíz idején marhavagonokban - magyar családokat, járni is alig bíró aggastyánokat, terhes anyákat és karon ülő csecsemőket, vagy (jobb esetben) Magyarországra zsuppolták át őket csak azért, mert ragaszkodtak magyarságukhoz.

Csoda hát, ha foggal, körömmel ragaszkodunk minden talpalatnyi földhöz, a szülőföldünkhöz, s az anyanyelvűnkhöz, a magyarságunkhoz? A múltunkhoz?

A honfoglalás a mi történelmünk egy darabkája is. S a történelmi eseményeknek illik emléket állítani. Hitvány ember az, aki elfelejti gyökereit, elhagyja ősei nyelvét, vagy mondjuk gyermekeit nagyobb konc reményében idegen nyelven taníttat.

Néhány „betelepült” kedvéért egy egész falu nyelvet nem válthat, nem misézhet szlovákul a pap, s nem válhat szlovák tanítási nyelvűvé a magyar óvoda, iskola. Elvégre mindig az érkezőnek kell az otthon lévőkhöz igazodnia.

Majd úgy 1050 év múlva, amikor is az első Ipolybalogra letelepedett szlovák számára készül millecentenáriumi emlékmű, nem fogják a magyarok mondani, hogy: - Ó, az csak egy ócska fadarab!

Nekünk igenis kedves a kopjafa, s jóval több, mint egy „fadarab”.

(ZOLCZER) (Szabad Újság 1996. szeptember 10. 8. p.)

230