L. Juhász Ilona: "Fába róva, földbe ütve…"A kopjafák/emlékoszlopok mint a szimbolikus térfoglalás eszközei a szlovákiai magyaroknál - Interethnica 8. (Somorja-Dunaszerdahely, 2005)
15. Függelék
Szóval most Németországban vagyok, s ez szolgáltatta az alkalmat V.P.-nek a fenti, költői túlzás mértékét már meghaladó, inkább övön aluli ütésnek minősíthető mondata megfogalmazásához. Mert milyen alapon vonja meg tőlem a jogot, hogy Humboldt-ösztöndijasként akár Németországból is véleményt nyilvánítsak honi problémáinkról?! Úgy tűnik, afféle (bocsánatos?) bűnnek fogja fel, hogy alkalmam adódott (s ráadásul éltem is az alkalommal!) szaktudásomat külföldön gyarapítani. S ezzel - megengedem: más kiindulási alapról - ugyanolyan mélyre tornászta „föl” magát, mint ahol a hatalom nálunk 1989 előtt volt. A bonni Alexander von Humboldt Alapítványnak az a programja, amely a negyvenedik életévüket be nem töltött, mindamellett kiváló tudományos eredményeket elért kutatóknak (nemzetiségre, nemre, szakterületre való tekintet nélkül) egy-két esztendős németországi ösztöndíjat biztosít, már legalább fél évszázada működik. (Cseh)Szlovákiából azonban 1989 előtt nem sok eséllyel pályázhatott volna bárki, s talán mondanom sem kell, nem a németek befogadókészsége miatt... S mivel az említett alapítvány ösztöndíjasait nem - a nálunk „jól bevált” - sógor-komaság elve alapján választja ki, hanem a tudományos teljesítmény egzakt kritériumai szerint, az egész pályázati procedúra sem megy egyik napról a másikra... Végezetül mégiscsak köszönetét kell mondanom V.P.-nek cikke megírásáért. Rádöbbentett ugyanis arra, hogy számomra idegen területre tévedtem, így a jövőben az efféle - általa nemes egyszerűséggel „pótcselekvésnek” minősítet - közéleti tárgyú cikkek megírásától eltekintek (...) A véleménynyilvánítás szabadságának jogát, miközben eszem ágában sem lesz azt pótcselekvésnek minősíteni, átengedem Vörös Péternek. Liszka József, Marburg (Szabad Újság 1997/6., 4. p.) A kopjafák is állva halnak meg!? Avagy: „...csak azt tenni, amit a lelkiismeret diktál”. Jeles néprajzkutatónk az általam igen tisztelt Liszka József a Szabad Újság 1997/6. számának 4. oldalán „A véleménynyilvánítás szabadságáért” cím alatt „néhány megjegyzését" (???) mondja el a „Saját farkába harap a magyar!?” című jegyzetem kapcsán (SZ. Ú. 1997/1. sz.,10. old.). Nos, Liszka József németországi Marburgból címzett terjengős - a tárgytól jócskán eltérő -, személyeskedő és (továbbra is!) minősíthetetlen hangvételű levelének egyetlen sorához sincs hozzáfűzni valóm. Részemről - változatlanul baráti jobbot nyújtva - a meddő „párbeszédet" sajtónk hasábjain ezzel lezártnak tekintem. Viszont a tanult és nemzetközileg (is) elismert szakembernek, vitapartneremnek, Liszka Józsefnek szíves figyelmébe ajánlom az alábbi sorokat: 1.) „- A történelembe beleszületik az ember. Nem a legszebb ajándék, ellenkezőleg, talán a legkellemetlenebb, amit az ember az életétől kaphat. Aki azonban ezt az ajándékot lefitymálja, s mindvégig abban a tévhitben él, hogy vele kezdődött el minden, az a halála pillanatában sem lesz képes felismerni ostobaságát.” (Szigeti László) 228
